Irodalmi Szemle, 2002

2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: A teljesség lehetetlensége (esszé)

A teljesség lehetetlensége

jegyzetek és töredékek kitolják határait, megtámogatják tartópilléreit, értelmezik fő vonásait, gondolatiságát mívelik. A visszaemlékezések és szociológiai barangolások feltárják gyökérzetét.

Tőzsér gondolataihoz visszatérve, a tudatosság fogalmánál elidőznék. Cselényi „tudatosságát” olyannak érzem, amely a tudás lehetetlenségének a megsejtésével, a tehetetlenség érzésével telített! Talán az avantgárd „titkához” közeledtünk. Az avantgárd nem hisz a világ egységében, sem átláthatóságában, ezért módszereket -— formákat — keres, melyekkel a felismert részleteket kifejezheti. Korai korszakában a szakosodás előhírnöke a művészetben. Szövegei ritmust fejeznek ki, megközelítéseket és a káosz érzetét, a szervetlen- ség dominanciáját, részérzéseket, tört képeket. A véletlenszerűségnek és variálhatóságnak a szerepe, az esetlegesség elfogadása központi rendezőelvként is innen következhet. Érdekes és talányos művészet az avantgárd. Mintha sejtené, hogy a lehetetlent akarja kifejezni! Gyakori túlzott önérzeteskedése és kivagyisága mögött meghökkenés rejlik. S izgő-mozgó nyugtalanságát mintha a végtelennel való találkozása, az elképzelhetetlennel való szembesülése, a valóság megragadhatatlanságának és a lényeg beláthatatlanságának emésztő és dermesztő sejtése okozná. Tudatosítása annak, hogy a mindenség kifejezésére a szavak erőtlenek. Minden mű felveti a saját lehetetlenségét és tökéletlenségét: jobb is lehetne! Nem kész, nincs befejezve! Tovább lehetne dolgozni rajta, árnyalni és pontosítani, tökéletesíteni és kiegészíteni, a végtelenségig finomítani, újra írni. Cselényi példája legalábbis erre utal. Olyan ez, mintha a mindenséggel birkóznánk, a végtelennel szembesülnénk. Olyan gondolatot sugall, hogy az avantgárd irodalomnak (talán) nem is az eredményei döntők, mert folyamatos harcban állnak anyagukkal, hanem a világban való jelenlétük! Az aura, mely körülveszi őket, az energiák, amelyeket kisugároznak, a formai sokszínűség és tarka zűrzavar, mellyel körülveszik magukat, a hetyke bizonytalanság, amelyet bennük érzünk.

Az elképzelt, megtervezett és állandóan munkált Duna-mítosz mögött is mily roppant valóságanyag áll! Szinte az európai emberiség szellemtörténete, világméretű panoráma. A folyó s árvizei öröktől fogva valók. Látták és ízlelték vizét római légiók és népvándorlás kori barbárok, germánok, szlávok és magyarok, nyugatról érkezik hozzánk, ahol Európa van és végig hömpölyögve a Kárpát-medencén, elfolyik délnek, arra van kelet. Mennyi nép és történelmi esemény, alázatos élet és bőszült csaták, szilaj szabadság és kínzó elnyomás, önkény és megalázkodás, magasztos emberi nagyság és szánalmas törpeség! Cselényi avantgardizmusát másnak látom, mint elődeiét. Történelmi fogantatá- sú, nem általános emberi jellegű! (Ha nem félnék, hogy félreértik, azt mondanám: kisebbségi!) Bőven meditál, mégsem filozofikus, valóságközeli, létküzdelmek jegyében fogant. Ezért realista szóhasználata, fogalomrendszere. Prózája még inkább sejteti, amit az elmúlt idő tömege és az emberi tettek minősége kapcsán, létünk esélyeiről gondol. Az alkotás iránti bámulata teljességre ösztönözné. Sok mindent tud, amit nem tart be. Ezt öncsalásnak, ám a lehetetlen megkísérlésének is hihetnénk. így vall Tóth Lászlónak Az emberélet útjának felén című interjúban: „...világéletemben az egységes, totális világlátás, az összefüggő nagy kombinációk, hosszú versek mániákusa voltam...