Irodalmi Szemle, 2002

2002/10 - IRODALMI NOBEL-DÍJ - Duba Gyula: A vad áradás (regényrészlet)

A vad áradás

Pádi Libor mosolytalan mosolyával elmosolyodik egy pillanatra, mélyértelmű grimasza jelzi, tudja, amit tud! A cigarettát sem veszi ki szájából, a szűkölő, remegő asszonyhoz cammog, hömpölyög, mint egykor. Gizella elé áll szétvetett lábakkal, komor, tömör bálvány, és megvetően nyújtja, tenyérrel hanyagul felfelé fordítva a jobb kezét.

— Jól nézd meg, asszony, s mondd, mit látsz!

Gizella a világért sem fogná meg a kezét. A magáét legszívesebben a háta mögé rejtené, hogy ne mozduljanak. Rámered Pádi tenyerére, s arca még sápadtabb lesz, vonásai görcsösen ránganak. Fogai összekoccannak, már-már elveszíti önmagát. Semmi pénzért nem simítaná végig ujjával az egymást metsző vonalakat! Fejetlenségében talán nem is látja őket. De az is lehet, hogy nincs mit látnia, bizony ez is lehetséges! Pádi Libor tenyerén nincsenek is vonalak, sem az élet vonala, sem a szerelemé, sem a halálé, már a végzet vonalai sem láthatók. Csak gödrök és halmok vannak ott, kiszáradt partok és meddő zsírpárnák, a kézfején pedig láthatatlan, a duzzadt húsrétegbe ágyazott erek, amelyek nem lüktetnek, és a halovány bőrön az erős sötét szőrzet egérszínűen szürke lett. A legtapasztaltabb és legnagyobb tudományú jósnőt is zavarba hozná ilyen kéz! Különösen olyan esetben, amikor a jóslás alanyáról, a médium szájában fityegő cigarettacsonkról vaskos hamucsomó hull alá az intarziás asztalkára s a szikrázó üveggömbre, melyben távoli események árnyai derengenek, a másik csomócska ismét a gömbre hull és szétporlik a színes sugarakban, a Tarote de Marseille jóskártyákra is rászáll, tisztátalanul belepi őket, mintha hamvában holt dolognak tartaná a múltat és a jövőt, s a jelent se becsülné sokra, mert csak az elmúlás és a nemlét örökkévalóságát ismeri, a semmi és a nincs mindenekfelettvalóságát, piszkos foltokkal szennyezi a makulátlan térítőt, mintegy bepiszkítva és tisztátalanná téve, esélytelenné alázva a látó asszony tudományának hitelét.

— Oóó.. jaj istenem... — Halkan, szűkölve feljajdul Gizella s megbabonázva Pádi Libor tenyerére mered. Nem hisz a szemének, szinte fejét veszíti! Nem mer rájuk nézni, egyre médiuma kezére mered, nézi boldogtalanul, de szavakkal nem képes kifejezni, mit lát! — Ó, nem... ez nem lehet... — nyöszörgi. Hangja könyörgővé válik, szava elcsuklik, s szinte sír, legszívesebben jajgatna, már-már összeroppan a félelemtől és a menekülés vágyától. — Nagyon idegen így... szinte borzalmas, nem láthatom... kártyával inkább... kártyát szívesebben vetnék önnek, jó uram! Vagy az üveggömbből kémlelem ki jövőjét vagy a múltját, ahogy akarja... de a tenyeréből nem... — s egyre rimánkodik.

— Nincs idő... — szól ridegen és megvetően a tömzsi ember —, semmire nincs már idő...! Léptüket hallom... valahol elindultak és dübörögve menetelnek a Kopasz Rendek..,!