Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - IRODALMI NOBEL-DÍJ - Duba Gyula: A vad áradás (regényrészlet)
Duba Gyula —, Drabicius meghibbant és becsapott! — Igaza lehet, gondolja Gondterhelt, oldalt egy emelvényen kamera áll, mögötte ketten, egyelőre tétlenül. — Középkori darab lesz... nézd a sok kelekótya kosztümöst! Hibbant statiszták, hogy tüsténkednek... Jelmezes felvonulással vezetik félre a hiszékenyeket! Az elnök úr választókra vadászik...! Hosszú szoknyás, főkötős fiatal nőt nézeget. A csinos, bár kissé ásatag fruska kezében furcsa, régimódi bevásárlókosarat tart. Selyemblúza felett piros dolmányos, cipője topán. Ilyen lehetett a kis szolgálólány, akit egykor halálra rémített a Burg tizenkét fehér szakállú vénembere. — Nézz körül, Gondterhelt — hüledezik a költő —, csupa maskara! Biz isten, sült bolondok adtak itt ma találkozót... nem szeretem az ilyen filmes pereputtyot...! — A fene se érti... bolond világ! Egyszer a Vár alatt hasonló társaságba gabalyodtam, azt hittem, álmodom, majd, hogy... meghibbantam, a látomásaim életre keltek... Nem is Drabicius lesz emögött, hanem Mittelhauser és még inkább... Mefisztó! Talán ilyen volt a tér háromszáz év előtt. A megállapítás azonban nem mond ellent a jelennek. Mintha a korok egymásba vegyültek volna és összesűrűsödött az idő! A középkori jelmezek között tvisztpulóverek és nejlondzsekik mozognak, s a combokra és vádiikra feszülő, tarka harisnyanadrágok mellett kopott, sötétkék farmerek lépkednek. Némelyik férfi fején a Gondterhelténél is szélesebb karimájú csúcsos kalapot látni, itt-ott lengő tollazattal, máshol fedetlen fejű lődörgők társaságában idegenszerű, hegyes sapkás hidalgók, csuklyaszerű fejfedők. Fekete atillás ifjak oldalán kardok is akadnak, rikítóra festett hajtaréjos punkok társaságában torzomborz, hosszú hajú martalócok. Modernül zilált hajzatú nők és simán hátrafésült hajú, kontyos nagyasszony, turbánok és réklik, óriáskalapos polgárnők sétálnak szakállas-cilinderes férjük oldalán. Mindenfelé töméntelen arcszőrzet. Tucatnyiféle bajusz, pakombart és szakáll, korszerű hanyagsággal és ásatag pedantériával nyírva, kör-, kecske-, pofa- és dúsan tömött szakállerdők. Mintha a téren évszázadok arckultúrájának a bemutatója zajlana. — Halló, urak... embert látok s egyszerre kettőt... végre, barátaim...! — Mittelhauser báró a semmiből toppan elébük. Nyakkendős és gyűrött ruhás, derűsen tohonya, bár kirittyentve úgyszintén, báró a búcsúban! Színészkedve meghajol előttük, joviálisán bohóckodik. — Köszöntelek benneteket a párt nevében, urak...! — Ne idétlenkedj... — förmed rá Kolos. — Ki nem állhatlak, ha negédeskedsz, akár egy behemót kerti törpe...! De hát mi ez itt, kötözni való bolondok gyülekezete?! Ismersz, báró, ki nem hagynék egy jó murit, de hát ez sok... mi készül itt...? A fenébe is, honnan ez a sok csodabogár... maskarabál készül, az ördög vigye el...?! — Ó, az ördög, az ördög... — vihog a báró szertelenül, mintha pompás tréfát hallott volna —, az ördög bizony... — Majd elkomorult, titokzatos arcot vágott. — Az ördögöt emlegeted? Jó helyen tapogatózol, pokolra szállt...! Az ördög is itt lehet valahol, bár nem látható... ma sokat tanul a város, bizony, urak...! Ti is, nagyokosok, egyet-mást bízvást megtanultok. Később majd bemutatlak érdekes embereknek, jól ismeritek őket, ám nem találkozhattok velük máshol, csak itt... — S hangját lehalkítva, óvatosan körülnéz, mintha gyanakodna. —
