Irodalmi Szemle, 2002

2002/9 - MARGÓ - Kántor Lajos: Az élő Szilágyi Domokosról

MARGÓ

kiai turisták fekete szalagot kötve zászlójukra, vonultak külön csoportban, a helybeli felvonulókkal. Néhány verssor, amelyben akkor és azóta is magunkra ismerhettünk:

Q ez a nyár, ez a nyár.

Micsoda hülye nyár, micsoda áldott, utálatos, remek, megszokott, hihetetlen — ki látott még ilyet.

Bőkezűen visszaveszi, mit adni elfelejtett. Szárazság a tarsolyában. Jeget könnyezik és búzával szőkére érleli a na pocskát, búzavirággal kékre az eget.

Ingyen idillel indult és most megijedt — ingyen idillel, desztillált bűbájjal, kasztrált kacagással! — de jaj, utólag be sokba kerül az ingyen idill!

Otthontalan a nyár, ez a nyár, nem tudja, hogyan fejezze be magát, mert minden kezdet nehéz, de a befejezés még nehezebb. Mosolyba-menendő ajkunk összehúzzák vackorba oltott álmaink!

És a hosszú, „szabálytalan” vers vége, a ’68-as pillanat történelmi (és poétikai) meghosszabbítása:

lassan kezünkhöz szelidül az este — csitítjuk, eltesszük holnapig, s a nyarat is emlékezetünkben, kiülünk a közös mennybolt alá, s itt s most és mindörökké, kérges reménnyel, várunk a hajnali csatlakozásig.

Nekem az a nyár — és Ez a nyár — meghatározó élményem volt és maradt. Nemzetközi és itthoni jelentésével, a Szilágyi Domokos megsejtette következményeivel. Csak természetes, hogy bekerült az én 2002-es verslistámba. (Még egy kiragadott rövid részlet: „lopd el, nyár, lopd ki szájunkból a metaforákat, vetkőztesd le a szavakat — agyő”)

De most már szóljanak mások Szilágyiról. Például Határ Győző Londonból, aki a Kényszerleszállásra adta szavazatát (ötször ugyanazon Weöres-vers, egy-egy Vas István, Jékely, Szabó Lőrinc, no meg egy Határ Győző-vers mellett). íme: „Kényszerleszállás. Szilágyi Domokos. A prózavers — az igazi, a tömbbe szedett; s mert tömbbe szedett, az igazi — és nem a német expresszionizmus itt maradt üledéke, a kassákiáda, a sorokba tördelt, csinálmá- nyos bizarrerie. Az igaz prózavers magasabbrendű ihlet lecsapódása, és a rutinból írt formahű, megrímelt »költeményhez« képest teljességgel más kategória. Ez a vers az elszerencsétlenedett lélek elidegenedése, önmagából-el- vágyakozása; e boldogtalan létállapotnak majdhogynem orvosélettani letétje.” (A Kényszerleszállás a Búcsú a trópusoktól kötetben jelent meg, akárcsak az Ez a nyár.)

Láng Gusztáv Dsida Nagycsütörtöke után Szilágyi Domokos Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből című versét nevezte meg a tíz legszebb között. Az indoklás: „Szilágyi Domokos verse a kétségbeesésről szól, a költészet kétségbeeséséről, mely elvesztette hitét önmagában és lehetőségeiben. Ez teszi időszerűvé, hiszen a költészet esélyei e vers megírása óta csak romlottak. Talán egy kicsit — magam sem tudom, miért — a költő búcsúleveleként olvasom mindig. Emlékszem a délelőttre, amikor az Utunk szerkesztőségében kiszámí-