Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - TURCZEL LAJOST KÖSZÖNTJÜK! - Cselényi László: Kő-ország (Töredékek egy készülő memoárhoz)
Cselényi László egész Gömör-problematika alap-munkájával, Ila Bálint Gömör megye című, négykötetes, monumentális monográfiájával is. Itt és most már csak a teljesség kedvéért is azt említsük még meg, hogy az utóbbi években, nyilván az említettek (Ujváry, B. Kovács, Méry Ratio) munkája, tevékenysége nyomán szépen megszaporodtak az egyes helységekről szóló könyvek is. így például megemlítendő G. Kovács Gyula Feled története, Balogh Béla Harmaci krónika vagy Gömöri Kovács István (mennyi Kovács!): Sajógömöri séta című munkája. S még néhány fontos alapmunka (Blaskovics József: Rimaszombat és vidéke a török hódoltság korában, Püspöki Nagy Péter: Rozsnyó város címere vagy régebben Tichy Kálmán: Phileciumtól Pelsőcig). S néhány szlovák kiadvány: Rozsnyó története, A gömöri középiskolák története, A legrégibb jolsvai városkönyv, Murány várának története. S mindez, mint mondottam, egyetlen régióról: Gömörről. III Mi, magyarok főleg Móricztól tudjuk, hogy az emberrel tízéves koráig minden fontos dolog megtörténik. Ezt a mindent írja meg hatvan évesen az Életem regényében. Nos, hogy így van-e vagy sem, arról persze mindenkinek más lehet a véleménye, nekem is. Mert persze hogy sok minden történik az emberrel tízéves kora után is, de az is valószínű (bizonyos?), hogy e sok minden voltaképpen csupán reprodukciója ama bizonyos első tíz évnek. S hogy Móricznak igaza (is) van, arra jobb példát aligha lehetne találni a saját első tíz esztendőmről. Mert nézzük csak, mi minden fér ebbe, főként ha kénytelenségből még meg is szorítjuk a tízet, hisz az embernek úgy négyéves korától vannak csupán emlékei, így a tíz azonnal hatra zsugorodik össze. S hogy ez valóban így van, arra empirikus kísérletet magam is végeztem. A panyiti temetőben bolyongva próbáltam szúrópróbát végezni: az ott pihenő százak közül kire emékszem még gyerekkoromból, s kire nem. Az eligazító természetesen haláluk esztendeje. Harmincnyolcban születtem, evidens hát, hogy a harminckilenc, negyven, negyvenegyben elhunytakra nem emlékezhetek, mint elevenekre. De íme egy fölvillanó sugár: itt nyugszik egy negyvenkettőben, nyilván negyvenkettő végén elhunyt, hosszú, fehér csörgő bajszú öregember, s csodák csodája, őrá bizony már emlékezni vélek. Nem szólva a később, negyvenháromban, negyvennégyben elhunyt panyitiakról. Tehát amaz első hat esztendő! Plogy mi minden fért bele abba: voltaképpen az egész világtörténelem. S ha el akarok igazodni benne, akár a történészeknek, nekem is szeletekre, korszakokra kell fölszabdalnom az egészet, hogy eligazodjak benne. S a sors, a világtörténelem bizony olyan kegyes volt hozzám, hogy nemcsak hogy házhoz jött, hanem még a cezúrákat is megvonta előzékenyen, összetéveszthetetlenül. Vagyis: az őskor, a történelem előtti, írásos emlékek előtti kor a harmincnyolctól (voltaképpen negyvenkettőtől) negyvennégyig, tehát a II. világháborúig eltelt egy-két esztendő. Mert Gömörbe, a mi vidékünkre negyvennégy végén köszöntött be a világháború, így, ami ezután történt, az már egy egészen más világ. Hogy mást ne mondjak, már csak azért is, mert ekkor egyik napról a másikra a szó szoros értelmében
