Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Dénes György: Mesél a múlt
A hetvenéves Ozsvald Árpád köszöntése MINDEN JÓ, HA A VÉGE JÓ A hatvanas évek végén Ozsvald Árpád barátommal író-olvasó találkozón voltam egy Nyitra környéki faluban. Nem fáradtunk fölöslegesen, mert aránylag sokan összeverődtek a málladozó falú kultúrház mozitermében. A találkozás a szokásos módon kezdődött. A falu tanítója bemutatott bennünket, majd fölkért, beszéljünk életünkről és költészetünkről. El-elcsukló hangon megváltottuk a falu népének életünk folyását. Utána a kisiskolások szavalták el verseinket meglehetősen rosszul, ám lelkesen. Mikor az iskolások kifogytak a versekből, kötetlen beszélgetést folytattunk a sokarcú közönséggel. Sajnos, az idő haladtával az emberek érdeklődése egyre jobban lanyhult. Hogy mentsük, ami menthető, közöltük a hallgatósággal, elmondunk néhány verset az újabbakból. Fölváltva olvastuk verseinket a magunkkal hozott papírlapokról. Ám az egyik versnél ugyancsak megtorpant Árpád. Háromszor, négyszer is nekirugaszkodott, de nem jutott dűlőre. Egyre kínosabbá vált a dolog, s a papírlap, amelyen a vers volt, meg-megremegett a kezében. Végül kibökte: — Öh... öh... ne haragudjanak a tisztelt vendégek, de a gépírónő rosszul gépelte le a verset. Az emberek arcán fölengedett a feszültség. Megkönnyebbülve sóhajtottak föl, és szívből megtapsolták a sápadozó költőt. A NYÚL BAJUSZA Azt állítják Ozsvald Árpádról, hogy szerény költő. Ez igaz. De ez még nem zárja ki állításunkat, hogy nagy költő. Nemcsak néz, de lát is. Persze, minden ember, minden költő néz is, meg lát is, ám sohasem azt, amit kellene. Mondjuk, ha valamelyik virágot lát, egy szép nő jut az eszébe róla. Szóval képet társít, gondolatot társít. De mi haszna van ebből? Olyan ez, mint amikor spenótot eszik az ember és eközben a paprikás csirkére gondol. Árpád — az más. Ő ha paprikás csirkét fogyaszt, arra is gondol és nem a spenótra. Ha madarat lát a fán, akkor a madárról kerít verset, nem a szuperszonikus repülőgépről. És ha valamit megnéz, azt bizony alaposan az eszébe veszi. A bolha hasán észreveszi a pörsenést. Egyszer, még ifjú táltos korában költőtársaival kirándult a közeli erdőbe. Mennek, mendegélnek, hát uramfia, a csapáson megugrik egy nyúl és iramodik befelé a sűrűbe. Jó félszáz méterre lehetnek tőle, de Árpi észreveszi. — Nini! Egy nyúl! — Hol, hol? — meresztgeti szemét Bábi — Ott ni, most veszi be a kanyart a fák közé! — Tényleg ott fut! — lelkendezik Gyurcsó Pista. — Láttátok? — kérdezi ismételten Árpi. — A nyulat? — kérdezik vissza pajtásai.
