Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - TURCZEL LAJOST KÖSZÖNTJÜK! - Duba Gyula: A mi reformkorunk
Duba Gyula Szigorán is érezzük a gondosságot és a birtokbavevés bensőségét. Nagy részletességgel elemez, megalapozottan minősít, valami rokonszenves „reneszánsz” emberséget érzünk bírálataiban. Mindezt persze az irodalom új eredményei, a megújulásra tett igyekezete és realizmusának újszerű formában való kiteljesítése teszi lehetővé. A kibontakozó regény- és prózairodalom könyvei — Megtudtam, hogy élsz, Messze voltak a csillagok, A kamasz, Csillagtalan égen struccmadár, Égő föld — s a költői művek — Bábi, Ozsvald, Gyurcsó, Tőzsér, Cselényi, Monoszlóy — formai-színvonalbeli fejlődést mutatnak. Fábry is — ismét — érdeklődési körébe kerül, lelkesen köszönti a Palackposta megjelenését (1960), majd irodalomtörténeti hitelű portrévázlatban megalapozza Fábry Zoltán kritikusi arcélét (1963). Jellemző gondolatát ma sem érdektelen felidézni: „Mi az oka annak, hogy Fábry a kritikai vizsgálódásra kiválasztott (kiválaszthatott) szerény tárgyak körül olyan nagy, csúcsokat érintő s egyetemes összefüggéseket felölelő körözéseket végez, a sokszor jelentéktelen és parányi jelenségek mögé monumentális hátteret rajzol? A legfőbb oka az, hogy az antifasizmusra koncentrált, a vox humana szolgálatára elkötelezett és a társadalomtudományi műveltséggel és az antifasiszta publicisztika anyagával telített Fábry számára a kritikai-esztétikai vizsgálódások fő tárgyát nem a konkrét művek jelentik, hanem az általuk érintett, a velük összefüggő s társadalomtörténetileg égető aktuális erkölcsi, erkölcspolitikai kérdések. További okok: a kisebbségi helyzetben természetes és indokolt anyanyelvféltés, amely minden számba vehető értékben megtartó erőt is lát: a kisebbségi korlátokkal, a kicsinységgel és a provincializmus-veszélyezettséggel szemben megnyilvánuló türelmetlen kompenzációs-igény, amely a számba vett értékeket az egyetemes értékrend súlyaival akarja mérni, és a sokszor csak milligrammokkal mérhető esztétikumot is odaköti a világirodalomhoz, a világirodalom esztétikájához...” Ma (túl) messze vagyunk ahhoz, hogy ezen szempontokat időszerűnek láthassuk. Múltunkkal szemben azonban nem lehetünk közönyösek. Megértőén látjuk, hogy a gondolatok nem esztétikai törvényeket sugallnak, hanem valamiféle létfilozófia bölcsességével hatnak ránk! Fábry okán már írtam ilyen létfilozófusi alkatról-lehetőségről, amely Turczelre is vonatkoztatható. Ez a filozofálás nem elvont spekulációkkal dolgozik, nem is elméleti absztrakciókat fogalmaz, hanem az életerőket gyakorlati mozgásukban igyekszik tetten érni: ontológiai természetű bölcselet! Mind Fábry Zoltán, mind Turczel esztétikai vizsgálódásai meghaladják a szövegmagyarázatok jellegét és létfilozófiai értelemben fogalmaznak-sugallnak fontos információkat. Mennyire érvényesek ma ezen tanulságaik? Valahol mélyen, ahol nem a formaelvek dolgoznak az íróban, hanem az életösztönök, irodalmunk jelentős részének, amely kisebbségi sorsunk alakulására és történelmi esélyeinkre figyel, ezen alkotóerőnek ma is a gerincét alkotják! S mint a gerincvelő a vérsejteket, úgy termelik az írói szándék és akarat lényegét, a művészi formává szervezett életérzést és a képzelet benső erőtartalékait. 3 Turczel 1967-ben adja ki Két kor mezsgyéjén című művét. Alcíme szerint: „A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és
