Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - Aich Péter: Szerelem (novella)
Szerelem vagyok melletted, talán jó volna, ha megpihennél egy kicsit, levetíteni a filmet, hogy megtaláld a poént. Nem mondtam volna, hogy mindent végiggondoltam? Én tudom, tudom, én vagyok a fókusz, a lélek, a halhatatlan örökkévalóság, bennem szól, ő és én, valaki más, nem is tudom, én vagyok az, érted, én valaki más vagyok, nem, nem érted, nem baj, nem érdekes, hagyjatok aludni, majd álmomban repülök s álomba érkezek, a tarajok, a hullámok gerince, a hegygerinc, jaj, ki tudja, milyen szögben viszonyulnak hozzám, talán a Holdra jutok, nem vagyok holdkóros, hagyjatok a szekrényben ülni, mindegy, úgysem érdekes, semmi sem érdekes. Miről álmodott ez a lány, álmai kuszák, mint az inda a fa girbegörbe koronájában. Ha úgy vélte, hogy jobb lesz így, biztosan igaza van, ha nem most szól, holnap talán kitör a háború, és ha aknára lépünk, szerteszét fröccsenünk az űrben, de elkísérem, vigyázom, szíve a szívemben pihen. Nem kell akna, te fiú, mert ő a fókusz, benne összpontosulsz, szívéből a sugarak szertefoszlanak, világgá mennek. Miért akartok vigyázni rám, hagyjatok, nem kell semmi, csak a csönd és a zaj, a rohanás robaja, a repülés süvöltése, az álom, amely nincsen, a lélek, tompa semmi. És a fa? Milyen fa? Milyen fókusz? Láttam, igen, láttam a fókuszt, én vagyok az, nem, mégsem, csak hallottam, nem tudok mozdulni, te is láttad, a nap kurtán léggömbbé változott, a víz fölött lebegett, hirtelen eltűnt, akár a csönd, talán a fecske volt, miért nem szólsz semmit, néma mélység költözött szemedbe, szédülök, óriások törnek rám, óriás robotok, elektronikus szauruszok, jaj, kardélre hánynak, megmanipulálják génjeimet, én nem vagyok én, minek is élek, a világ rohan, elhagy a lélek, távolodik az űrben, vagy én repülök mégis a fekete lyukba, útközben bárányokat terelgetek az égen, majd üzenek onnan, egyszer, talán, nem is tudom, hova lett a fa.
