Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - Aich Péter: Szerelem (novella)
Aich Péter jó, a Napba repülhetnek, ha akarnak, nem, nem gondoltam viccnek, én nem vagyok vicces, én más vagyok, én, szóval, szóval én nem ez vagyok, hagyjuk ezt... Édesapa nem erőltette, majd csak magához tér zavarából, gondolta fejcsóválva. Ha tovább kérdez, még nekirohan, kiabálni kezd, ez most új, váratlan figura volt. Abban reménykedett hát, hogy majd beletalál a kerékvágásba, s uralja ismét a terepet, mint régen, amikor napfényes volt a világ. Reggel, ha frissen kialudta magát, mindig bájos és kedves volt. Mintha jóvá akarná tenni a fáradtság okozta agresszivitást, mielőtt elment, megpuszilta édesapját és bűnbánóan nézett elmélázó szemével. Ez is újdonság volt a viselkedésében, mert azelőtt úgy ment és jött mindig, mintha az egész világot ölelné magához, minek hát akkor még mindenkit külön is, de mivel jólesett, édesapa nem tulajdonított ennek különösebb értelmet. Bolond lány, gondolta, burjánzik benne a fiatalság, csak ne mondana néha olyan agyalágyult dolgokat, amelyeken hiába törte a fejét, megfejteni nem tudta, mert egy más világból származtak nyilván, különös szózatok, derült égből villám. Ha eljött a fiú, a lány szokása szerint az ölébe telepedett és hallgatták egymást mélyen. Néha csak a fiú beszélt, olykor kizárólag a lány, végtelenül bizonygatva mindenfélét, amit senki nem értett. A ház a világ tetején egyre ritkábban került szóba. Ha édesapa említette, magából kikelve utasította vissza. Nem vagyok csiga, azon kívül utálok takarítani, mondta. Ennek sem volt sok értelme, de mit lehetett tenni. Nem vagyok csiga, punktum. Különben sem kell elsietni. Végül rólam van szó. Csak azért csináljak valamit, hogy másoknak tetsszen? És a fiúmnak is jobb így. Szabadok vagyunk, hát nem? Mint a fecske. Egyszer aztán elkerülhetetlenül, minden kertelés nélkül terítékre került az egész. A hosszadalmas-óvatos bevezetés után a lány távolba vesző tekintettel, zavartan kérdezte: Miért mondja mindenki, hogy menjek férjhez? Mert itt az ideje. Nem, még van időm. Élvezni az életet. Élni egy kissé. Még annyit nem láttam. Most köptek ki az életbe, azt sem tudom, milyen. Ilyen? Nem is tudom. Az én fiúm... tudod, nem tehetem. Nem akarok hazudni neked. Ugye megérted? Mindenben egyetértettünk. Mindig. Majdnem mindig. Akartalak. Egészen. Mégsem tudlak egészen elfogadni. Most nem. Nem is tudom, hasonlítasz-e édesapára. Mit mondasz? Nem fontos. Nem tudom, miért mondtam. Csak úgy. Vigasztalan a remény, nem ígér semmit, zöld virágok szirmain halott lepkék pihennek. Az a lényeg, hogy ne hazudjunk egymásnak. Nem megy. Valami azt súgja bennem, hogy nem lehet. Az utak. Kusza, szerteágazó utak, mint a szigeten. A törzs, hol a törzs? Emlékszel arra a fára? Szép vagy, mint a magányos cédrus. Állód a vihart naplementétől naplementéig. Hiába tépnek viharok. Megálmodtalak önnön álmodban. Nem, nem az én álmom volt. Édesapám, ki mondta ezt? Ajándékot kaptál, kislányom, miért dobod el? Nem mulasztottál semmit, ellenkezőleg. Nyirkos lejtő mélyén vár a teremtő, ilyen a szabadesés — hát nem ez a szabadság? Meg aztán az első szerelem varázsa nem időálló, nem így mondtad? Kivételek is vannak, kislányom, a szabály miatt. Ritka ajándék. A Nap mosolya. A fény. Nem látod a fényt? Nem tudom, azt hiszem kialudt a fény. Az utolsó naplemente óta még nem jött föl a Nap. Addig meg kell gondolnom mindent. Hova szállt a fecske? A vak némaságban üres a világ, s nem tudsz már imát. Utána kell néznem,
