Irodalmi Szemle, 2002

2002/8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szentmártoni János: Az utolsó vátesz

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

VENDÉGKRITIKA

Az utolsó vátesz

Csoóri Sándor: Csöndes tériszony

Félkézzel írt — mondják majd rólam. Pedig jól tudtam, hogy a szó is Isten, de a hegymozgatásban jobban hittem, mint a reményben és a jóslatokban. (Árnykép)

Azt hiszem, a mottó magáért beszél, és hű lenyomata Csoóri Sándor emberi s művészi karakterének. Sorsvázlat ez a négy sor, amelynek mindegyik eleme egy-egy nagy tanulságot tartalmaz. Költőnk levonja ezeket a tanulságokat kellő méltósággal, de nem palástolva a csalódottságot, nem szégyellve a fájdalmat sem. Aki reflektorfénybe áll, az nem csak láthatóvá válik, előbb-utóbb sárral is megdobálják. Mindenkinek vannak ellenségei, de aki mások sorsát is felvállalja, annak sokszor több a kelleténél. Csoóri igyekezett mindezt pályája során mértékletesen kezelni, hisz fontosabbnak tartotta munkája elvégzését, ha tetszik, küldetése betöltését, mint a meddő védekezést. De nem titkolhatja el, hogy a belészúrt tőrök ettől még kitéphetetlenek maradtak. Mi adott erőt? Mint minden máshoz: az elhivatottság. A megingathatatlan hit. A szó erejébe, a költészet hatalmába vetett, amelyet végső soron egy felsőbb erő táplál. Ám költőnk nem állapodott meg a prófétaságban, mert érezte, hogy korunkban is a legtöbb ige pusztába kiáltott szó. Cselekedni kell, ha nem akarja az ember, hogy szavai kialudjanak — tettekkel kell folyamatosan életben tartani, mint a vadakat elriasztó tábortüzet. Csoóri jobban hitt tehát a sziklát az útból félregördítő mozdulatban, mint a szikla tetejéről intézett próféciákban. Nem ült ki a dombtetőre, türelmetlenül várva a város pusztulását, hanem mindmáig ott láthatjuk az utcák forgatagában, lobogó hajjal, viharos szemekkel.

Csoóri Sándor sokak számára példakép. Illyés és Nagy László stafétabotját továbbvivő hírnök, aki a nemzeti öntudatot ébren tartók élén egy jobb Magyarországot álmodik és formál. A példakép mint olyan egy idő után saját legendájába falazódik. Csoóri nem ilyen. Egy cselekvő szellem, aki inkább figyelmeztetés, mint szimbólum; talán az utolsó vátesz a reklámfilmek perc-emberkéinek korában, aki képes még földindulást kiváltani olvasói, barátai, hívei szívében.

Legújabb verseskötete, a Csöndes tériszony olvasásakor ezen gondolatok vetődtek fel bennem s érlelődtek mondatokká. Már csak azért is, mert amiről eddig szóltam: haza, Isten, magyarság — eszmeiségében végighúzódik Csoóri-