Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - TALLÓZÓ - Kibédi Varga Áron: Magyar-magyar kapcsolatok és az irodalom
TALLÓZÓ megkérdezi reggel a fiát, mit álmodott. „Azt álmodtam, édesapám, hogy kimentek a románok, és nem jött be senki.” Más szóval: az erdélyi magyarságtól otthon hivatalosan általában egy többé-kevésbé „jobboldali” magatartást várnak el, melyet — durván fogalmazva — a Trianon-trauma és kemény románellenesség jellemez. Ezzel szemben, különösen a fiatalabbak, szeretnének megszabadulni ezektől a magyarországi elvárásoktól, józan és objektív dialógust kiépíteni a román értelmiséggel a kisebbség-többség dialektikájáról. A magyarországi elvárásokat ezenkívül a központ-periféria szociológiailag rendkívül érdekes problémája is jellemzi, egyrészt kulturális, másrészt társadalmi szinten. A központ dönt, a periféria pedig úgy érzi, hogy ezekbe a döntésekbe nem szólhat bele. Kulturális vonalon a magyar helyzet ebből a szempontból hasonlít a francia helyzetre. A francia kulturális élet Párizs-, a magyar Budapest-központú. Mindkét fővárosban úgy gondolják a kulturális vezetők, értelmiségiek és kritikusok, hogy az ő ízlésük mérvadó. Általában ők tudják a legjobban, hogy ki jelentős író, függetlenül attól, hogy az író milyen illetőségű, és hogy a magyarországi, a vajdasági, a szlovákiai vagy az erdélyi valóságot ábrázolja-e. Ami nem felel meg a párizsi, illetve budapesti mércének és elképzeléseknek, az provinciális, másodrangú. A provincia beletörődik ebbe a helyzetbe, hatásos tiltakozásra nincs lehetősége. Ez a központi-periféria probléma politikai-társadalmi vonalon is jelentkezik. Budapesten kialakultak bizonyos elvárások, és a határon kívülieknek meg kell felelni ezeknek az elvárásoknak. Budapesten tudják igazán, hogy ki a jó, rendes, hazafias magyar, ott tudják tehát azt is a legjobban, hogy mi kell a kisebbségben élő magyarnak. Itt nem a francia, hanem egy másik párhuzam merül fel: azokra a nyugati vezetőkre és vállalatokra gondolok, amelyek 1989 óta a kelet-közép-európai országoknak vállveregetve és atyáskodva magyarázták, hogy mi a demokrácia és mi a kapitalizmus. Az erdélyi egyetemeken tapasztalatom szerint a magyar nyelvű szellemtudományi szakmákban nagyon magas nívójú tudományos munka folyik, jól ismerik — eredetiben vagy magyar és román fordításokon keresztül — a legújabb nyugati forrásmunkákat. Az adott helyzetben ottani barátaim úgy látják, hogy bizonyos diplomáciai ügyességre van szükség, mint már olyan gyakran az erdélyi történelem folyamán: nem lenne helyes radikálisan ellenállni minden nyomásnak, bizonyos fokig meg kell felelni a magyarországi elvárásoknak is, hiszen az óhaza rengeteget tesz a kisebbségi kultúra érdekében, ugyanakkor azonban szívósan ragaszkodni kell a szellemi önállósághoz, meg kell őrizni az erdélyi kultúra és kutatás sajátosságait akkor is, ha ezek nem férnek bele az elvárások által megszabott keretekbe. Nemcsak én, más Nyugaton élő magyar is tapasztalta, hogy olykor könnyebben ért szót egy kolozsvári, egy pozsonyi vagy egy újvidéki, mint egy budapesti magyarral. Akár kisebbségiek, akár nyugatiak vagyunk, a „provincializmus” közös osztályrészünk, együtt panaszkodhatunk és kritizálhatjuk az anyaországot. Ugyanakkor a nyugati magyar helyzete néhány ponton bonyolultabb, mint a Kárpát-medencén belül élőké. A fent említett elvárások itt kibővülnek, illetve módosulnak. A nyugati magyar két feltételt kell hogy teljesítsen: először is — és ez az elvárás különösen erős volt a Kádár-korszak-
