Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Tőzsér Árpád: Globalitások a magyar irodalomban (előadás)
Tőzsér Árpád fal ledöntése szolgálta. Günter Grass a németek háború utáni kitelepítésének a tabujáról ír regényt, a dánok felfedezik a legnagyobb posztmodern gondolkodót, Kierkegaardot s benne magukat, Skóciában és Írországban sosem látott kultusza van a gael nyelvnek, a spanyolok rájönnek, hogy ők tulajdonképpen félig mórok, a belga-holland Benno Barnard pedig a jórészt már ma angolul beszélő Hollandiáról Lyukas világ címmel ír regényt. Azt hiszem, Lionel Jospin az írók számára is megfogalmazta a globalizációs programot, mikor azt mondta, hogy „piacgazdaság igen, piaci társadalom nem”. Azaz piac ide, piac oda, a globális Európában a kultúra nemcsak áru, hanem társadalmi-szellemi harc is lesz bizony. (Három évvel ezelőtt, a frankfurti piacutópia idején már megtapasztalhattunk ebből valamit.) Ahogy Almási Miklós írta nemrég egy hasonló tárgyú írásában, „a globális kultúra csak a nemzeti, regionális kultúrákkal való csaták révén (lesz) képes élni saját (akár elnyomó, akár serkentő) életét”. Almási prognózisában azonban a „csak”-ot megkérdőjelezném. Az biztosnak látszik, hogy a globális angol nyelv és az irodalma, valamint a nemzeti nyelvek és irodalmaik még sokáig egymás mellett vagy egymással mintegy harcban állva léteznek és alakulnak majd, de a globalitás nyelvének (a nem angol-amerikai népek által beszélt angolnak) kialakul majd egy olyan békés európai irodalma is, amely nem lesz azonos sem az amerikai, sem a nagy-britanniai angol irodalommal, s amely egy időben funkcionál valamiféle európai világirodalomként, s az európai transznacionális elit identitásának kifejezéseként is. S amennyiben ilyenfajta irodalom ún. nyugati kánonként már eddig is létezett, engem nem hagy nyugodni egy kérdés: mi magyarázza, hogy nincs magyar Joseph Conrad, Mircea Eliade vagy Milán Kundera? Azt még csak valahogy el tudjuk magunkkal fogadtatni, hogy irodalmi értékeink nyelvünk „ázsiai lelke” miatt tkp. lefordíthatatlanok, s a létező fordításaink ezért keveset nyomnak a világirodalom latjában, de arra már valóban nincs magyarázat, hogy miért nincs legalább egyetlen magyar származású világirodalmi nagyságunk. (Igen, igen, az ismert és nagyra becsült idegen nyelvű íróinkról, Arthur Koestlerről, Kishont Ferencről, Bruck Editről, Almássy Éváról én is tudok, de azért tegyük a kezünket a szívünkre: egyik sem Joseph Conrad.) Abban a majdani globális irodalomban ugyanis, amelyről az előbb szóltam, valószínűleg nagyon megnő a fontosságuk a nem anyanyelvükön, hanem világnyelveken író, de saját nemzeti mitológiájuk, történeteik elemeit jelrendszerükbe beépítő, s így azt a világirodalom anyagává tevő „idegenből jött” szerzőknek. Nem akarok én itt természetesen senkit nyelvcserére buzdítani, de ha mondjuk Esterházy Péter vagy Nádas Péter is jelen lenne a tanácskozásunkon, szívesen megkérdezném tőlük (tudván, hogy milyen jól beszélnek németül, s potenciális világirodalmi súlyuk is vitathatatlan), hogy éreztek-e már valaha kísértést a német nyelven való írásra? Egyelőre ugyanis úgy áll a dolog, hogy a világirodalomban az a kép él rólunk (az él szót azért húzom alá, mert például a világnyelvekre „lefordított” saját imidzsünk, irodalmunk általában nem él), amit a szomszédaink, mondjuk
