Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Tőzsér Árpád: Globalitások a magyar irodalomban (előadás)
Tőzsér Árpád Ugorjunk az időben: Olvasom a Wolf Lepeniesszel, a berlini Wissenschaftskolleg vezetőjével készített interjút a 2000 júniusi számában. A tudós szociológus egy libanoni munkatársáról mondja, hogy az a reggeli után rendszeresen fellép az internetre, és a legfrissebb bejrúti lapok elolvasásával kezdi a napot. Berlinben, Európa kellős közepén. S Lepenies ennek a libanoni-európai-globális polgárnak a kapcsán jegyzi meg: „a globalizáció nem utolsósorban azt jelenti, hogy a falunkat bárhová magunkkal vihetjük'. Mi a globalizációról rendszerint csak olyan vonatkozásban gondolkodunk, hogy az a létezés természetes sokszínűségét s az egyén integritását fenyegető veszély, s ez természetesen igaz, s nem lehet eleget beszélni róla, de én legalább olyan erővel érzem a globalitásban a locus új életlehetőségét, a hely, a falu terének a mérhetetlen kitágulását is. Talán nem pontos a példa, s időben nem is egészen illeszkedő, de irodalomról lévén szó, hirtelen mégis ez jut eszembe: véletlen-e vajon, hogy a huszadik században az ún. nyugati irodalmi kánonnak olyan sok szenzációját a különböző közép-kelet-európai, s nemegyszer az ún. harmadik világ írói írták? S most természetesen nem a világnyelvekre lefordított egzotikumokra, hanem Joseph Conrad, Vlagyimir Nabokov, Elias Canetti, Mircea Eliade és Milán Kundera vagy a Nobel-díjas nigériai Wole Soyinka, s az indiai Salman Rushdie angol vagy francia nyelven írt műveire gondolok. Mint hogyha ahhoz, hogy a közép-kelet-európai és a harmadik világbeli genius loci is együtthatója, alakítója lehessen a goethei világirodalomnak vagy mondjuk inkább a Harold Bloom-i nyugati kánonnak, egyenesen a nagy nyugati nyelvek anyagában- szerkezetében működő globális szellemiséggel, modernizálódott mitológiákkal való keveredés szükségeltetne. S fordítva: mintha az univerzálódás miatt kiüresedett nyugati kánon csak a különböző helyi istenek, szellemek erejéből tudna megújulni. Paul Viriliótól, a filozófus sebességkutatótól származik a totális baleset fogalma. Eszerint az idők folyamán a különböző technikai vívmányokkal, találmányokkal együtt mindig feltalálunk egy-egy újfajta, járulékos balesetet is, például a hajóhoz a hajótörés, az elektromossághoz az áramütés akcidensét. A globális piac akcidense a totális baleset: az abszolút sebességre, a telekommunikációra épülő világméretű kapitalizálódás idején egyetlen tőzsdekrach az egész Föld gazdaságának az összeomlásához vezethet, a nukleáris háború hatásaival szemben védelmet jelentő arpanett-ernyő egyetlen műhibája világkatasztrófát okozhat. A globalizáció tudósai és szakemberei tehát tulajdonképpen rá lesznek kényszerülve, hogy az összefüggő egyneműséggel párhuzamosan az összefüggő különneműséget is működtessék, mert a totális balesetet csak az önellátásra is képes különneműségek képesek kivédeni és túlélni. De álljon a dolog így vagy úgy, az biztosnak látszik, hogy a huszadik század kultúrájában a globalitás viszonylatában elkezdődött valami minőségileg új: megszűnni látszik a locus feltétlen alárendeltsége, értelmét veszti a Specimenek., a Bizonyítékok, a bizonygatások, a felsőbbrendűhöz, a globálishoz való igazodások termelése, a globális és lokális között egzisztenciális szükségszerűséggel oda-vissza irányúvá válik a közlekedés.
