Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Bálint Péter: Kisöpörtem a padlást (regényrészlet)
Bálint Péter újabb próbák elé állított; nem tagadom, olykor jól esett látszólag minden indok nélkül tombolni, meghökkenteni környezetemet, s a felelősséget áthárítani egy nálam erősebb hatalomra, akivel szemben nemcsak jómagam, de mások is tehetetlennek bizonyultak. „1972. november 7. este tíz óra. Költői látomásaim vannak a létezésről. Piciny felvilágosult királyok és bölcsek igyekeznek kormányozni a piciny és törékeny birodalmukat, s eközben óriási gaztetteket és eszelős vérengzéseket követnek el a gonosz sugallatára. Gyémánt ragyogású elmék ítélkeznek felettük irományaikban, ám piciny hóhérok, piciny keresztre feszítik, piciny rönkfából összehordott máglyára küldik őket, vagy haláltáborba zárják e megvilágosodottakat, akik átlátták a Gonosz ármánykodását, s mosolyogva várják a végítéletet!.” „1972. december 24. Szeretném, ha apámat megütné a guta. Valóságos hiánya legalább fájna, de így, hogy van is, meg nincs is, azt a vágyat ébreszti bennem, hogy végérvényesen leszámoljak vele. Számomra nem létezik többé: ezzel a tudattal kell élnem.” Barátaimat, ha ugyan annak voltak nevezhetők a mama által „közönséges kis utcakölyköknek” mondott fiúk, elveszítettem, amikor a gimnáziumba kerültem. A korábbi eleven, semmiféle csibészségtől, erőszakos megnyilvánulástól, közönséges beszédtől vissza nem riadó utcakölyköket, akik mindig a védelmemre siettek az uzsonnám fejében vagy egy fagylaltravalóért, elnyelte saját környezetük. Az elit gimnázium másfajta neveltetésű és kaliberű, önző és gőgös, kegyetlen kiközösítésre mindig kész kamaszokkal ismertetett össze.
