Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Bálint Péter: Kisöpörtem a padlást (regényrészlet)
Bálint Péter elszámoltatása követett, ekként akarta, a távolság ellenére is, fenntartani a szülői háztól való függőségét. Ellentétben a flamand festővel, nekem volt tisztességes járandóságom; nem is feltétlenül a zsebpénzre gondolok, amiben nem szenvedtem hiányt, hanem azokra a fényűzésnek számító rendkívüli kiadásokra, melyek itáliai és németalföldi utazásokkal, színházjegyekkel, idegen nyelvű könyvvásárlásokkal voltak mérhetők. Merthogy a mama betartotta a nekem tett ígéretét, és többször is elvittek Velencébe, Firenzébe, Veronába, Rómába, Párizsba és Berlinbe is, volt amikor vonaton utaztunk, máskor meg autóval, melyet a mama vezetett, mert apám elképzelhetetlennek tartotta, hogy akár csak egy fél óráig is koncentráljon a forgalomra, s olyan idegesítő kérdésen töprengjen: megelőzheti-e az előtte cammogó teherautót vagy sem. Apám, némelykor beletemetkezett munkájába, melyről pontatlan és hiányos ismereteim lehettek csupán (a mama időnként azt mondta, szakvizsgára készül, cikkeket fordít és ír, máskor meg azt, hogy albumokat lapozgat és előadásra készül); napokig nem jutottam be hozzá, hiába is kopogtattam ajtaján az ismerős jellel, nem kaptam engedélyt színe elé járulni, s ez módfelett elkeserített, mert nem tudtam elvonni attól, ami még nálam is fontosabb volt számára. Az ilyesfajta csalódást leszámítva, kárpótlást találtam nála; amikor együtt voltunk és a művészetről vagy az orvosi hivatásról beszélt, nem izzadt a homloka, nem látszott félszegnek vagy esetlennek, számomra is érthetően beszélt Rembrandt és az anatómia, Bosch és a szemészet viszonyáról, és különös történeteket mondott Van Gogh ideggyengeségéről és színválasztásáról, ezek jobban lekötötték figyelmemet, mint a mesék, noha nem merészeltem beszélni erről a mamának, aki még nagyobbacska koromban is az ágyam szélére ült, hogy álomra szenderülésemet megkönnyítse. Gyermekkori naplómat, melyet a mamától kaptam ajándékba, egy könyvkötőmesterrel készíttette, aki lapok százait fűzte össze és kötötte bőrbe, viszontagságos éveim alatt is megőriztem, s hogy most felütöm, efféle bejegyzésekre bukkanok benne: „1972. október 11. este fél nyolc. Apám ma felbőszített, beszélni akartam vele, de nem ért rá velem foglalkozni. Nem azért van az embernek apja, hogy akkor segítsen, amikor a legnagyobb szükség volna rá? A mama megrémülne, ha elmondanám neki, hogy álmomban zsidó voltam, és segítettem megfeszíteni Jézust. József voltam, az ács, én árultam el a saját fiamat, akit nem is én nemzettem; hiába bizonygatta tisztességét és ártatlanságát Mária, megöltem magzatát. Kötem az írástudókra, a római légionáriusokra, a meggyógyítottakra, látni akartam a nemzőjéhez fohászkodó fattyút, amikor felkiált: láma sabaktani! És miután megtörtént, és kiszenvedett, Júdás helyett én lettem öngyilkos.” Apám kérés nélkül is rendszeresen vásárolt könyveket nekem, legtöbbször drága képzőművészeti albumokat, hogy akkor is kéznél legyenek, ha egy verssort olvasok, és kedvem támadna párhuzamot vonni egy festő és költő látomása között, ahogy ő is tette, s megfigyeléseit zsebnoteszébe rótta, olykor
