Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Bálint Péter: Kisöpörtem a padlást (regényrészlet)
Bálint Péter veszélyforrással nézhetne szemközt, tehetetlenül. Idióta voltam, akinek nem működtek a védekező reflexei, és teljesen elvesztette éberségét; akinek nem számított semmiféle jó tanács, mely ellenkezett volna meggyőződésével és előítéleteivel, ezért vakon követte szellemvezetője utasításait. Együgyűként viselkedtem, nem állt módomban szeretni vagy megvetni mást, mint akit arra méltónak állítottak be előttem; gyanakvó voltam hát az őszinte és nyíltszívű emberek közeledésével szemben, s védtelenül kiszolgáltatott a gátlástalanoknak. S persze úgy is viselkedtem, mint egy igazi kretén; bár nem tudtam pontosan megfogalmazni apám akarata elleni dacolásom indokát, de olykor magával ragadt a szédület, és nekem dühöngenem, tombolnom kellett, mint aki nem bír a vérével, s hajlandó bármilyen esztelenségre, valami olyasmit kellett tennem, amitől környezetem elborzad, visszahőköl, akár a leprásoktól, vérbajosoktól, csakhogy felhívjam a figyelmet kizökkent állapotomra. így jutottam el arra a pontra, hogy megloptam a szüléimét. Először anyám karperecét csentem el, hogy világgá bujdokolhassam, s amikor egyenesen nekem szegezte a kérdést: én vettem-e el az ékszerdobozkából anyai örökségét, hirtelen felindulásomban megütöttem azt a lényt, akit mindenkinél jobban szerettem, holott apám ellen szerettem volna elkövetni valami rettenetes dolgot. Anyám megragadta a csuklómat, betuszkolt a fürdőszobába (nem is tudom, honnan volt annyi erő mamában), megnyitotta a hideg vizes csapot, és alá dugta a fejemet, hogy lehiggadjak. „Bandika, nyugodj meg, hogy képzeled, hogy megütöd az édesanyádat! Teljesen kivetkőztél magadból! Túlságosan is felzaklattad magad! Ugye, megmondtam, hogy néha tornázni kell meg biciklizni, mert kimerül az ember a tanulásban. Ó, mennyit tanultam én is, tudom, mit beszélek. Bízd rám a dolgot! Bízd csak rám magad!” Arra is emlékszem, hogy valami nyugtató tablettát kaptam tőle, melyet akaratom ellenére kellett bevennem, aztán mély álomba zuhantam, s csak reggel ébredtem simogatására. Nagy-nagy ürességet éreztem a lelkemben, ellenben anyám kezének melege, a riadt tekintetéből áradó féltés és aggódás eszembe juttatta jóságát, s egyetlen kívánságom volt, hogy aznap otthon maradhassak vele, és kiszolgálja minden vágyamat: citromos teát főzzön nekem, s kétszersültet kenjen meg vajjal; meséljen valamelyik régi könyvemből, majd szülei múltjáról; almát reszeljen, és keverje össze akácmézzel, és etessen meg kiskanállal, akárha újra kisded volnék; takarjon be állig, mert fázom, de nyissa ki az ablakot, mert melegem van; süssön palacsintát, melyet sárgabaracklekvárral és cukros kakaóval töltsön meg. „Én kis hercegem, minden rendbe jön hamarosan. Meglátod, kipihened magad, és elfelejtjük ezt a szerencsétlen ügyet. Ó, azok a közönséges kis utcakölykök, biztosan ők vettek rá ilyen gonoszságra. Te nem tehettél magadtól ilyet, tudom jól”. És a mamától nem tudtam olyat kérni, amit ne teljesített volna; gyógyulásom jelét látta étvágyamban — dacára annak, hogy mindenbe épphogy csak belekóstoltam —, és pislákoló érdeklődésemben, s újfent valóságos kis hercegnek hihettem magam, akinek lesik minden óhaját, s egy csettintésre teljesítik kívánságait; visszaadtam hát örökségét, mert akkoriban még nem voltam elvetemült. S ha ő mondta, hát elhittem neki, hogy osztálytársaim hatására követtem el aljasságot, holott nem
