Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Bálint Péter: Kisöpörtem a padlást (regényrészlet)
Bálint Péter szüksége van, s ha nem vesz részt a csibész banda vad játékaiban, kiközösítik, csúfolják és időnként még jól el is verik, ahogy nemegyszer velem is megtörtént. És első elemista koromban, karácsony előtt, egy szűcsmesterhez is elvitt, hogy irhabundát készíttessen nekem, mert nem akart rossz minőségű posztókabátot rám adni, mint amilyet a boltban árultak. Végeláthatatlan alkudozásba kezdett a köpcös szűcsmesterrel, akinek a tárgyalás és méretvétel alatt gyöngyözött a homloka, anyám mindjárt tudta, hogy rendetlenkedik a szíve, vérnyomásáról kezdte faggatni, megmérte a pulzusát, majd egy orvosi vényre sebtében írt valamit, s e papirossal küldte el apámhoz vizitre. Amikor elkészült a bundám, hozzá egy tatár kucsma is járt, anyám a tükör elé tuszkolt (olybá tűntem, akár egy kán fia, aki hegyi palotájába igyekszik éppen, vadászatra), s tapsikolt örömében, hogy sikerült az eredetileg kialkudott ár töredékéért is megszereznie a bundát. Ma is magam előtt látom gyermeki örömet sugárzó arcát, valósággal gyönyörködött bennem, az ő „egyetlenegyében”, az ő kis „vigaszában”, akiért érdemes meghozni a legdrágább áldozatot is; s mekkorát kellett csalódnia bennem, aki valóban kiérdemelte a kretén minősítést. Addig járt a postaigazgatóságra, míg soron kívül kaptunk egy telefont, merthogy két orvosnak nélkülözhetetlen a munkájához egy otthoni készülék; tudták is ezt a postán és a pártbizottságon is, de akkoriban évekig kellett várakozni egy fővonalra. Miután beszerelték a készüléket, apámat gyakorta éjszaka is behívták egy sürgős műtétre, egyre több ismerőse és azok ismerősei is telefonáltak, hogy vizsgálja meg őket, intézze el a kórházi fekhelyüket vagy a táppénzüket; anyám pedig egyre többször ment el családokhoz, hogy a hirtelen megbetegedett gyermeket megvizsgálja, gyógyszert írjon föl a bajára. Ha egyedül maradtam, bezárkóztam a szobámba (a régi tulajdonos idejében ez volt a cselédszoba, bejáratával szemközt nyílott a lakásajtó, így a lány bármikor tért haza vagy fogadott vendéget, nem zavarta a háziakat; a konyhát, a kamrát és egy mellékhelyiséget is az előszobából lehetett megközelíteni, melyet egy ajtó választott el szüleim szobáitól), és fennhangon számoltam a végtelennek tűnő perceket, melyek csigalassúsággal vánszorogtak anyám érkeztéig. Legszívesebben elvágtam volna a telefondrótot, ehelyett, egy dühkitörésem alkalmával, leütöttem a készüléket az asztalkáról, és végre két napig csend honolt nálunk; a szüleim persze sopánkodtak, hogy nem lehet elérni őket. Végtelen öröm szállta meg a lelkemet, hogy el voltunk vágva a külvilágtól; azt hiszem, inkább káröröm volt bennem, hogy akaratlanul is megbüntettem őket figyelmetlenségükért. Apám magára zárta a dolgozószobája ajtaját, csak vacsorakor került elő, fontoskodó képet vágott, mintha valamiféle bejelenteni valója lenne, de egyre csak azt hajtogatta, „mi lesz most a betegeimmel, ha ne adj’ Isten előre nem látható komplikáció lép föl, nem tudnak értesíteni”; kétségbeesetten tördelte kezét, szemrehányón pillantott olykor rám, befalta az ételt és szó nélkül tért vissza szakkönyveihez, mintha tudomást sem óhajtana venni arról a kis csibészről, aki előidézte ezt az áldatlan állapotot. Hogy valójában dühös volt-e, vagy neheztel-e rám, egyetlen szóval sem adta értésemre, akkor sem tiltakozott, amikor anyám védelmébe vett „ugyan, bárkivel előfordul efféle baleset, gyerek még, szeleburdi volt, és meg sem
