Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Fábián László: Henrik király nyughatatlan éjszakái (elbeszélés)
Henrik király nyughatatlan éjszakái és a bor savassága; a nagyapjától kapott első kortyra emlékezteti Istenem, mennyi minden csupán emlék! majszolja a kenyeret, élvezi az ízeket, a vörösbor fanyarsága torkát mintegy készégesebbé teszi a falatokra, miközben észreveszi, hogy a fejedelemasszony ott tüsténkedik néhány nővérrel egyetemben a katonák között, a lehetőségekhez mérten igyekezve bevonni őket a reggeli étkezésbe, és a szigorú hugenották nem vonakodnak elvenni a kenyérszeleteket a pápista kezektől, megfeledkezni látszanak az ördög incselkedéséről, mintegy megelőlegezve egy majdani békét — Henrik nagy álma —, amelyben megszűnnének a fenekedések, a vallási viták — mintegy Rosny fölfogása értelmében, hogy tudniillik mindenki hasznos, aki a királyság ügyét szolgálja —, ragaszkodjék bár körömszakadtáig hitéhez, Henrik tisztában van vele, hogy a bárónak igaza van, ahogyan mindig igaza van, a hugenották már csak ilyenek, D’Aubigné is folyvást körüle ólálkodik, mint a lelkiismeret, szeretné tetten érni, mikor határoz az áttérésről, ugyanakkor védelmezi az orgyilkosoktól, akik minduntalan próbálkoznak, megbízó akad bőséggel: ligás, spanyol, jezsuita vagy bármilyen, Henrik nem gondolta, hogy ekkora jelentősége van az életének a legkülönbözőbb árnyalatok számára, ő csak azt gondolta, ebben az iszonytató bizonytalanságban, lám, elérte őt is a félelem, soha, semmilyen csatában, semmilyen viadalban, szorult helyzetben nem érezte ennyire a halál közelségét, amely ezúttal a szívéhez férkőzött egészen közel, benne volt, teljes bizonyossággal érezte, talán emiatt nem gyanúsította tolakodással a testőréül szegődött költőt, pontosan tudta: nem lehet félelemben élni, mert az megbénítja, hiszen sokat megérzett ebből a közeledő bénaságból, már a kezén maradt városok is lázadoztak, Picardiában szanaszét kószáltak céltalan hadai, gyűltek volna ugyan Párizs alá, de a legcsekélyebb remény se a város bevételére, Henrik lényegében egy szétesőben lévő rablóbandát vezetett, amelynek — vezére állhatatossága miatt — mégsem volt szabad rabolnia, a legcsekélyebb összetartó erő is hiányzott belőle, és ha nincs a személyes varázs, ugyan mi tartotta volna meg őket koronátlan királyuk mellett? Marié lóttában-futtában is küldött feléje egy-egy üdvözült mosolyt: íme, a személyes varázs! — Tan Maré fustes!— kiáltotta majdnem az apácára a király, de jobbnak látta lenyelni a figyelmeztetést, mert nevezheti ugyan balcsillagzatúnak, azzal aligha menti meg végül is a kárhozattól, amelyet — akarva, nem akarva — mégiscsak ráhozott ebben a csöndes kolostorban, szolid magányban — a fejedelemasszony úgysem kért volna ebből a féltésből; esténként egészen világosan adta vendége tudtára, miből kér, de abból aztán bőséggel, amennyit csak lehet! és lehetett, és a király nem fukarkodott az apácák egy része pedig mintha az elöljárót utánozná, igyekszik a lehetőségekhez képest részt kapni a még föllelhető javakból, jó szívvel látják, hogy az étterembe telepedő hadfiak kezébe hangszerek kerülnek, gascogne-i dalok dakadnak a nótás ajkakon, ahogy a bor föloldja a gátlásokat, és — persze — gascogne-i káromkodások is, ha úgy hozza sora, tánc nemkülönben, még a komoly Rosny is részt vesz a táncolásban, jóllehet tartózkodik a lányok
