Irodalmi Szemle, 2002

2002/8 - Tőzsér Árpád versei: Zsé arca, Zeusz és Héra veszekszik

Tőzsér Árpád versei

mint a Zséé, neki már akkor is markáns Arisztophanész- és Walter Sir Raleigh-arca volt (Verlaine; Szókratész s a többi már Zsélyben rétegződött rá), mikor még — főiskolás korunkban s Dankó Pista ihletésében - szomorúédes nótaszövegeket írt, s nem súlyos szabad verseket. Egyszer albérletért házaltunk, s egy récsei nagysága azzal küldött el bennünket, hogy magát (mármint engem) fölvenném (sic!), de a betörőarcú barátjától félnék. (Aztán mégis fölvett mindkettőnket. Egyébként nehezen hiszem, hogy a nagysága bárkitől is megijedt volna, hisz ő meg egyenesen Belzebub öreganyjának az arcát viselte, s még a zordon agglegény fia is olyan Lucifer-formájú volt. Konyhájuk hálónak s tyúkólnak is szolgált, asztalukon több volt a tyúkszar s a rumos palack, mint a kenyér, a mi hálónkat kulcsra zárt ajtó választotta el az övéktől, éjszakánként nemegyszer pokoli ágynyikorgásra, vinnyogásra, élethalálharc lefojtott hangjaira ébredtünk; kefélnek, jegyezte meg ilyenkor rezzenéstelen arccal Zsé.) Az persze, kinek milyen arca van, nem sokat jelent. Például a Vak Tibikéről s az Árvacsáthról szerzett krudélis versek alapján az ártatlan arcú Orpheusz I-et is inkább tarthatjuk Rogozsinnak, mint Miskinnek. Szóval Zsé versei olyanok, mint az arca. ambivalensek. Ő (úgymond) világéletében unalmas kisembernek jó családapának készült, de csak a csörgősipka s a vörös nadrág szabadságáig vitte, ami persze - a szabadság ritka drága kelméjét tekintve - kész műszabászat, Zsé a teremtés arányaiban szabta az élcet, a rigmust. Léha-komoly riszáló - rengő jambusai egyetemében mindig ott lüktet például az az ember s a kígyó megjelenése közötti percnyi éden is, amelyet mi közönségesen idillnek hívunk, s amelyet a Genezis viszont úgyszólván elsumákol.

Zsé korrigálta a teremtést. S talán ez volt a bűne, ezért büntette meg a rigolettók Legeslegfelsőbb Hercege annyi nyavalyával, kórsággal, hogy most már az egész költő egyetlen keserű arc. Mi van Zsével? Nos, hát őbelőle is vidéki Orpheusz lett, üldögél zöld dunyhás ágya bokrában, néha, ha kedve támad, szájharmonikázik, s a szoba szelíd vadjai, az asztal s a székek körülsereglik, meghallgatják, még sohasem szóltak közbe. Prózában a dalnok is többnyire hallgat, s ha szól, azt állítja, hogy ő sohasem írt verset. Ahogy Shakespeare drámáiról kiderítették, hogy szerzőjük Bacon, négyszáz esztendő múlva Zsé mester verseiről is kiderítik majd, hogy tulajdonképpen Wittgenstein írta őket, 1926-ban, egy Bécs melletti kolostor kertészeként, mikor is azt fontolgatta, belép a szezetesrendbe.