Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Szilágyi István: A Hollóidő viszontagságai
ugyanis eluntam huszonöt év alatt. Közben tudtam: az egykönyvességtől, az egy elhíresült valamitől nehéz megszabadulni. Akkor is, ha utána tucatnyi könyvet írsz. Flaubert-nak a Bovaryné után nem sikerült. Hellernek sem A 22-es csapdája után, Ottlik tanár úrnak sem... Sorolni lehet a példákat. Oly képtelenség lenne ez, mint az ember fiának tökön rúgni saját magát? Kivált két lábbal egyszerre. Az elmúlt évtizedekben, ha nem is napi rendszerességgel, de elég sokat olvastam, nagyjából tudom, a kortárs irodalomban mi van. A legjelenkoribb magyar irodalomban, úgy érzem, kiváló a franciasaláta, remek koktélok keverődnek, a pástétomok fűszerezése mesteri, szóval ínyencségekben világszámok kerülnek terítékre, ám ha teljes menüként próbálom fölfogni a kor irodalmát, a kenyérrel már baj van, megszáradt, itt-ott penészes is, a hús rágós, a bor megpimpósodott... Esterházy Péternek nagy híve vagyok. A Harmónia CaelestiSi az egész eddigi életművénél jelentősebbnek tartom. S ugyanakkor egy irály hattyúdalának. 2000 nyarán öt hetet Hannoverben töltöttem, unokákat pásztoroltam, s olvastam a Harmóniái. Reggel világkiállítás, este Esterházy. Oda és vissza is. A jó- meg rosszindulatú értetlenkedőkkel azóta is egyvégtében hadakozom. Kétségtelen, Esterházy ebben a remeklésben itt-ott még az epigonjainak, mi több, még némely rajongójának is fügét mutat. Ráadásul számomra a Hollókő írása közben volt egy furcsa hozadéka. Azelőtt fejeztem be, hogy elutaztam volna Kolozsvárról, a könyv első, testesebbik részét (Lovat és papot egy krónikáért) azzal, hogy Hannoverben elkezdtem a Csontkorsókat. Ebből nem lett semmi, mert ugye unokapásztorolás, világkiállítás meg Esterházy. Hanem amikor ez véget ért, s jött a hajsza, az a brazil bőrszivaros vágta, tompított fénnyel, néha vakrepülve, egyszer elakadtam, mert rájöttem, a Revekről úgy 1570 körül elindított süvölvények, tékozló fiúk, gyermek keresztesek ahová odaérnek, ott már kezdődik a tizenöt éves háború 1593-1594 körül. Hát egy túrót, gondoltam, ha Esterházynak lehet ötesztendősen oly aktívan, mint írva van, részt vállalni családja ötvenhatos megpróbáltatásaiban, én miért ne járhatnék be pár hét alatt az én legényeimmel jó húszesztendőnyi utat... Azt négyszáz év távlatából úgyis csak én tudom, hogy honnan hova. De vissza a másik malomba! Öt-hatszáz oldalas könyveket manapság nem nagyon olvasnak el az emberek. A kritikusok sem szívesen. Akkor sem feltétlenül, ha különben megvásárolják. Abban valahogy biztos voltam, hogy a kritikusok nem nagyon fognak kapkodni utána. Aztán az első megszólaló, Takács Ferenc kapott egy glosszányi helyet a Népszabadságban, ő amellett, hogy melegen méltatta, még irodalomtörténeti kontextusba is beemelte a Hollóidőt. Azontúl csend, tartózkodó kivárás, lassan végére járt az év. Az irodalom olyan, amilyen lehet. Mivelhogy az annyi, amennyit az adott korban a világnak meg a fene mindenségnek sikerül magából pár tucat író elméjén, idegrendszerén átpasszíroznia. Az úgynevezett irodalmi élet az igencsak egyéb valami. Amennyiben szülészeti klinika, nem a vajúdó anyák jajszavától hangos, hanem a bábák visításától. Nekem rengeteg elismerésben, mellőztetésben volt részem az idők során, érdemtelenül és érdemesülten egyaránt. Ezekben a dolgokban marhául edzett '1 ALLÓZÓ
