Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Szilágyi István: A Hollóidő viszontagságai
TALLÓZÓ változtatásokat, mivel úgy gondolom: Szilágyi István reakciója szinte önmagával folytatott diskurzus, tépelődő töprengés. így csak jelentéktelen, az élőbeszéd kirívó esetlegességeit stilizáló beavatkozásokat végeztem el. A javításokat Szilágyi István elfogadta. — Sz. A. Évtizedek óta úgy írok regényt, inkább csak regényt, azt a kettőt-hármat, mintha ezt főúri kedvtelésből tenném. Ez valahogy plusz hozadéka az életemnek. Azontúl, hogy hosszú ideje irodalmi folyóirat szerkesztőségében dolgozom, az életemnek van ez a furcsa, másik bugyra. Nehezen írok, ritkán ülök le, könnyen állok föl, szinte csak akkor írok, amikor nem lehet nem megírni valamit abból, ami éveken vagy sokszor évtizedeken át foglalkoztatott. Valamit arról, hogy hogy lesznek ezek a regények. Rengeteget babrálok a szöveggel, miután az első változattal elkészültem. Míg csak úgy nem érzem, hogy nem hagytam benne megmunkálatlan felületeket, no és nem tudok többet arról, amiről írok. Vagyis amikor befejeztem, éreznem kell, hogy ennyit érek én erre a témára. Különben számomra az irodalom nem a valóságosnak a hű mása: teremtett világ. Amúgy nemigen foglalkoztatott a magam írósága, sem más efféle hívságok, ez, úgy emlékszem, nem jellemzett fiatalabb koromban sem. Amikor a fiam hatodik elemista volt, volt az olvasókönyvükben egy karcolatom, s egyszer hallom a szomszéd szobából, ahol valamelyik osztálytársával tanultak, hogy te, Sziszi — így becézték a srácok a fiút, mint ahogy engem is, s mint ahogy a Szilágyiakat rendszerint —, ezt az apád írta? Erre a gyerek: asszem...Vagyis amikor reggel fölkelek, a tükörben nem egy írót borotválok... hanem egy olyan barátomat — néha talán ez is túlzás, szóval egy olyan valakit —, akivel örökké meggyűlik a bajom. Tehát én ebből sose csináltam nagy ügyet. Valahogy sohasem éreztem profinak magam. Ezt úgy értsd, hogy sose érdekelt a piac. Könyvekkel standon terítkezni... Hagyjuk a dagadt ruhát másra... Közben el-elolvasódtak a könyveim, no és máig akadnak megszállott híveim is, akikben mindig volt irányomban valami várakozás. Egy időben a kritika nem nagyon érdekelt. Holott az ítészekre, akik a könyveimről írtak, igazán nem panaszkodhatom. Hogy csak a legidősebbet említsem közülük, Baránszky-Jób László tán már túl volt a kilencvenen, amikor a Kő hull...-ró 1 méltató kritikát írt. Ha jól számolom, ő, amikor én megszülettem, már egyetemen tanította az esztétikát. Hogy fontos-e számomra a kritika? Ma talán inkább az. Van egy olyan babona, hogy ha az embert negyvenéves koráig nem éri utol valamiféle siker, akkor frusztrált lesz, elégedetlen önmagával, a világgal és így tovább, itt most művészfélékre gondolok. Nos, ezt én azért nem ismerem, mert engem igencsak utolért a harmincas éveim végén, amikor a Kő hull apadó kútba megjelent. Negyvenéves koromra a könyv egyetemi kurzusok tárgya lett, többen is doktorálni készültek belőle. Nem mondhatnám, hogy ez engem akkor különösebben meghatott. Ha akkoriban azzal kerestek föl, hogy mondanék valamit a regény világáról, valahogy zavarban voltam, nem szívesen magyarázom a bizonyítványomat. Ez a viszonylag korán jött szüret egy szempontból
