Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Domokos Mátyás: Imbolygás WS körül
TALLÓZÓ éppen ezért a fölényes viccelődés céltáblájául kínálkozó belső tapasztalatokat, s azt is tudom róluk: létük érvényességét nem tudja kikezdeni, hogy keletkezésükre, létrejöttükre nem képes magyarázattal szolgálni a tünemények mögött kiváltó okokat kereső emberi értelem. Az egyik ilyen fantasztikus belső tapasztalatom Weöres Sándorral kapcsolatos: egy rejtelmes egybeesés egy közönséges hétköznapi pillanatban. De hát ahogyan ő írta, még 1935-ben, egyik versében? „Van néha olyan pillanat,/ mely kilóg az időből.” Nos, az a pillanat a nyolcvanas évek elejéről, aminek a történetét el akarom beszélni, felejthetetlen elevenséggel szó szerint úgy él bennem mint ahogyan az idézett vers folytatásában olvasható: „Mint fürdőző combját ha hal / súrolta s tovalibben / így néha megérezheted / önnön-magadban Istent:// fél-emlék a jelenben is / és később, mint az álom./ S az öröklétet ízleled / még innen a halálon.” (Örök pillanat) Weöres Sándorral kapcsolatos misztikus élményemet nem rejthettem véka alá, hanem egy novemberi estén, majdnem egy esztendővel a költő halála után, az ő hiperérzékeny lényére emlékezve elmondtam Hubay Miklósnak, aki fel is jegyezte Végtelen napjaim című naplójába a most következő, csudálatos és megmagyarázhatatlan történetet. A nyolcvanas évek elején a Lukács Kórház C épületébe kellett járnom fizikoterápiás kezelésre, s az egyik kezelés után, a Frankéi Leó utcán igyekezve a Margit híd budai hídfőjénél lévő villamosmegálló felé, a kórház régimódi sárga épülete előtt hirtelen eszembe jutott, hogy hiszen ebben az épületben fekszik betegen Weöres Sándor! Milyen jó lenne őt váratlanul meglátogatni, bekukkantani hozzá egy pillanatra, s megkérdezni: hogy van, nincs-e valamire szüksége? De a hirtelen elemien természetes gondolatot gyorsan elvetette bennem a józan ész cenzúrája: nem tudom, hol, melyik szobában fekszik, s meg nem kérdezhetem a portán, mert késő délelőtt van, s talán még véget sem ért a nagyvizit — nem fognak fölengedni hozzá. Hazamentem. Másnap este fölhívott telefonon Károlyi Amy, szemrehányó hangon: hallotta, hogy bekukkantottam Sándorhoz, de Sándornak rosszulesett, hogy egy pillanatra sem időztem el a betegágyánál. „Maga csak úgy átsuhant a szobán!” Megdermedtem, s dadogva elkezdtem mentegetőzni, hogy én nem is jártam benn a kórházban, csak arrafelé, s most, hogy ez szóba kerül, csak most jut eszembe, hogy szerettem volna felmenni hozzá, de nem mertem, mert biztosan fönnakadtam volna a portán. S ekkor jutott eszembe az igazi kérdés, ami indokolja, hogy ezzel az emlékkel előhozakodjak: de hát honnan vette ezt Sándor? Honnan tudta, hogy ezen a szürke őszi délelőttön csakugyan „áll odaki” valaki, s hogy ez az illető, a Tapéta és árnyék parafrázisával szólva, nem „festve van” a lázas képzelet által, hanem „igazi”, akihez neki valóságos köze lehet? — Sándor mindent tud. Nincsen ebben semmi csudálatos, mert ő ilyen. Mi volt ez? Mi történt? Okságilag össze nem függő egyidejűség, amit Schopenhauer Parerga és Paralipomená)z szerint „véletlennek” neveznek? Vagy másképpen szólva: „idő és tér pszichikusán meghatározott relativitása" (Jung: A pszichológia szelleme) amelyben a véletlen egybeesés „két különböző pszichikus állapot egyidejűségén alapul”, amikor is „az egyik a normális, valószínű (azaz kauzálisán kellőképp magyarázható), a másik az elsőből
