Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Domokos Mátyás: Imbolygás WS körül
TALLÓZÓ még két. előkészületben lévő könyvet ígér a szerzőtől: Kartelen kívül (versek) és Az ember útja (regény). Ezek azonban már nem szerepelnek a katalógusban, valószínűleg meg sem jelentek, különben föllelhetők volnának a Széchényi Könyvtárban, mert akkoriban még beküldték az úgynevezett köteles példányokat a múzeumi jellegű könyvtárba a nyomdák. A Panyigai-versek bánatos, halk dilettanciát árasztó Ady-utánérzések. A kötet két mottója viszont figyelemre méltó, jellegzetesen dilettáns gyöngyszem: „Két álom, amiket eldobott az Isten. / Fekszik az Ördög tenyerén kiterítve / Itten...” De a másik se kutya: „Két álom, amikből nincsen ébredés,/ Pedig az Ördög vad szeméből hull rájuk / Verés...” A tíz novellát tartalmazó Kintornások. 1935-ben látott napvilágot, amikor egyetemi hallgatóként Weöres Sándor is Pécsett élt, és a bölcsészkar padjait koptatta. (Már amennyire koptatta...) A prózakötet kétségkívül szintén tartalmaz néhány költői „villanást”, amelyek bizonyára felkelthették volna Weöres kuriózumokra felajzott érdeklődését, amennyiben a Kintornások a kezébe került volna. De hát erre nincs bizonyíték. Néhány példa: „Délután két óra. A nap egyetlen vastag sugarával úgy nyúl az udvarba, mintha az Isten tüzes főzőkanala lenne.” (Kintornások) „A bujaság robogó ritmusú vérvonatának a jelzőlámpája.” Vagy: „A nő, mint egy boldog, jóllakott patkány hever mellette. Sima lábszárán a leborotvált szőr sertéi ütköznek, érzi, mert az övén fekszik a lába.” (Mindkettő a Hangulat című novellából.) Az írások története javarészt Pesten játszódik, távol a „hamuszürke kis várostól”, ahogyan szülővárosát aposztrofálja Panyigai. A „hamuszürke kis város” helytörténészének, Tóth Péter tanár úrnak a szívességéből nemrégiben értesültem róla, hogy a helyi lapban anonim kritika is megjelent, 1925-ben, Panyigai Sándor verseskönyvéről, Négy dunántúli költő összefoglaló cím alatt, s a kritikus a kötet legfőbb érdemének azt tartja, hogy a versekből „kiüt az egyéniség”. Számomra ebből az egész históriából nem ez „üt ki”, s nem is az a leginkább érdekes, hogy ismerte-e Weöres Sándor dilettáns druszáját, hanem hogy hiába tudom, hogy létezett, valóságos neve a Táncdal őrült dobogásában, átlibben mesebeli abszurd figurává. Vérrokona lesz az olyan költői teremtménynek, mint — mondjuk — a glogoizmus költőjének, Tamkó Sirató Károlynak a szürrealizmussal érintkező adszurd dal formájú „ecki becki Tengerecki Pálja". („Tengereczki Pál / vájjon merre jár?------------/ Nem tehet veled több sétát... / — szétrágták a spirochéták”) A vulgáris valóság átlényegítése a Táncdahzn, megítélésem szerint, fordított párhuzamot képez A sorsangyalok eljárásával, ahol az.eredetileg értelmetlen szöveg fordul át rejtelmesen-értelmes lírába. 6 Az értelmetlen verssel szembeni berzenkedésről a Látóhatárban 1964-ben megjelent nyilatkozatában Weöres Sándor úgy vélekedett, hogy „amikor a szokatlan ellen fellépnek a józan ész és közérthetőség nevében: valami baj van a racionalizmusukkal. Hiszen az ész természete az ismeretlennek a kutatása, nem pedig tilost jelezni az ismeretlen határán. Ezt nem a ráció teszi, hanem a kispolgári »jaj de okos vagyok, mindennek mértéke én vagyok« önteltség.” De ugyanakkor elismeri azt is, hogy „nem egy remekmű csak kommentárral
