Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Domokos Mátyás: Imbolygás WS körül
TALLÓZÓ 79 szereteten és kölcsönös nagyrabecsülésen kívül és belül állandóan vitatkoztak, magyarán: bőszí tették egymást. Mivel? Például azzal, amit Weöres levele legvégén mond: „Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. A művészet nyilván nem e világból való: az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon elkísérni, ahol az ismeretlen kezdődik." Ez a gondolat egyébként a költőnek a vers szerepéről vallott és egész életén át változatlan ősmeggyőződése. Szalonképesebb formában így hangzik: „A valóságon túlinak / reménytelen ostroma mindez —” (Rongyszőnyeg, 118. darab). Vagy ahogyan az élet végén, az ostrom hiábavalóságának az okára is rámutatva, csüggedten papírra vetette: „A villámot, a fenn-lobogót / hiába másolod szikratüzeddel,/ az igazi énekek odafenn hangzanak, / tiéd csak a bor helyett a máslás.” (Az énekmester. In: Weöres Sándor: Kútbanéző, Bp., 1987.) Weöres Sándor polifon lírájában, amelynek az értelmetlen vers természetesen csak az egyik szólama, a vers ostromlétrája mindig a valósághoz támaszkodik. És: háttérfilozófiához. S miközben most erről írok, újból eszembe jut, amit nekünk, fiatalabb irodalmároknak a Szépirodalmi Könyvkiadó hajdani szerkesztőségében idősebb lektorkollégánk, Vas István mondogatott költő- nemzedéktársáról, majd A líra regénye című korszakos munkájában is kifejtett, hogy Weöres Sándornak a költészete, minden egyes verse hihetetlenül koherens és rendkívül tudatos világnézetre, esztétikai meggyőződésre épül. Továbbá a hagyomány és modernitás, „a Kaland és a Rend pörpatvarában” mindkét lehetőségtől radikálisan elforduló költői út megvalósítása, szinte kezdetektől fogva. Levelezésének napvilágot látott anyagát böngészve ámulattal bizonyosodhatunk meg róla, hogy tizenéves korától tudatosan is kerülte, hogy „marokszedője” legyen az előtte járt s „már lepihent aratóknak” a költészet mezején. (Illés Árpádnak írt leveléből, 1930 őszén.) Éppen ezért, amit 1935 elején megfogalmazott egyik gnómájában költői út(ja) és cél(ja) viszonyáról — „Nem kell ismernem célomat, mert célom cimer engem” (A célról) —, ennek a Vas István-i figyelmeztetésnek a tudatában kell értelmeznünk. Szembesítve az idézett két sort a teljes költői életművel, csak abban a közhelyes igazságban lehetünk biztosak, hogy mint bárki jelentős költő esetében, Weöres Sándornál is, aki csupán eszköznek, médiumnak tudta magát, s akinek az a szerepe, küldetése, hogy „elfogja a lélek árján fénylő igéket” (Ars poetica), maga az út a cél; immanens cél, ahogyan az versről versre kibontakozik és megvalósul. E közhely érvényességét illetően éppen ő, a költő lehet a koronatanú, amikor 1932-ben, tehát még tizenévesen, a következőket írja Kőszegről Mesterének, Kosztolányi Dezsőnek: „...a költészet az az édesbüdös káposzta, amiben minden elfér. Nem szakácsművészet, hanem a tálalás művészete: hiába tálalja föl a költő a saját szíve-vérét, mint a fűzfapoéták nagy része, ha nem tud hozzá arany tányért vagy az arany tányérnál értékesebb pléhtányért adni — és lehet hízelgő, stréber, mint Horatius (Ad Maecenam) vagy Shakespeare (VIII. Henrik), ha stréberségeit ízlésesen adja föl. Az „ízléses” ellenben mindig az, ami szokatlan: „aki porcelántányérról eszik, az kívánja a bádogcsajka pléhízét és viszont.” A dichotómia költői törvénye ez, amit egy másik, Kosztolányihoz címzett