Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Domokos Mátyás: Imbolygás WS körül
TALLÓZÓ 2 Erről az 1946-os pécsi találkozóról egyébként többen is megemlékeztek a magyar irodalomban. Például Illyés Gyula, akinek a Naplójegyzetek 1946. május 21-i dátuma alatt ez olvasható: „Délelőtt Keserűeknél, a nagy diófa alatt, amely nem korával idézi a múlt századot, hanem hangulatával. A fa — a berzsenyies hangulat — kedvéért ülünk itt: Kassák, Csorba, Kanyar, Boros, egy percre Csaba (bonyhádi iskolatársam) s még néhány pécsi. Bor, sonka. Berda... Weörest vallatjuk: »érthetetlen« versei magváról. Nagy pillájú szemét maga elé meresztve, folyamatosan mondja elveit és illusztrációképp a verssorokat: panyigai panyigai panyigai ü — és így tovább. Ő meghat. Tiszta lélek süt ki a vékony, borostás arcból. Maga a megtestesült ártatlanság és hit. Shelley lehetett ilyen? Zsenialitása egyre jobban angyallá érleli zsírfoltos nyári kabátja, piszkos inge alatt. Őszül. Az ő gyerekessége nem megmerevedettség — érlelődés. A szívbe az a félelem koppan, hogy az elmebaj felé. Kassák támadólag vitázik vele, a tiszta patakkal a belehányt kő.” 3 De megemlékezett erről a nevezetessé vált költői együttlétről Kardos László is, a költőt egyébként „a magyar szó egyik legnagyobb élő varázslójának” nevezve, Weöres Sándor új versei című, Magyarok-beli kritikájában, méghozzá főleg egy másik, rejtelmesnek és értelmetlennek tetsző Weöres-vers, A sorsangyalok kapcsán (későbbi, végleges címén: A csillagok, amely az Ötödik szimfónia negyedik sarabja). „Az elmúlt nyáron egy kertben olvasta föl ezt a költeményt baráti körben. Olyan versértők hallgatták többek közt, mint Illyés Gyula, Kassák Lajos, Keresztury Dezső. Megkérdeztük Weörest, volna-e kedve, tudna-e felvilágosító magyarázatokat fűzni furcsa verséhez. Készséggel vállalkozott. Sorról sorra szálazta alkotását, s egy rutinos filológ nyugalmával, biztonságával, amellett valami elbájolóan oktató, szelíd derűvel tárta föl A sorsangyalok rejtelmeit. A szó szoros értelmében egyenként fejtette meg a sorokat. Elhűlve hallgattuk. Állítom, hogy senki ott közülünk soha rá nem jött volna a versnek erre az értelmére, amelyet a költő imputált művének. A mutatvány lehangoló is volt, föl is izgatott. Weöres jóhiszeműségében egy pillanatig sem kételkedhettünk. Oly átjártan, oly végleges meggyőzöttséggel, olyan sugárzó hittel mutogatta a szavak titkait, hogy — a csalódáson túl — valósággal megrendített. De el kellett gondolkodnom azon — folytatódik az élménybeszámoló jellegű kritika —, nem jutott-e zsákutcába az a művészet, amely nemcsak tömegekhez, hanem íme, kiválasztottakhoz se szól, költészet-e a szónak akár ősi, akár legmodernebb értelmében az az alkotás, amelynek egyetlenegy értője maga a költő. S eltűnődtem azon is, van-e még útja Weöresnek előre, vagy egy fölrázó és átváltó kudarcélmény segíthet csak rajta, s a megrázkódtatás nyomában az anteusi mozdulat vissza az anyaföld, az értelem, a realitások felé?” Kritikájában Kardos kitér a Táncdalra is, de miközben arról beszél, hogy a költő új kötetében, az Elysiumban „olyan határpontig jutott, amelynél a szenvedélyes kalandvágynak szükségképpen meg kell torpanni”, megjegyzi: „nem az olyan elszánt és szuggesztív kísérletekre gondolok, mint az értelmetlen szavakból összerakott Táncdal... vagy mint a Hangcsoportok
