Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Németh Zoltán: A klasszikus pozíció elfoglalásának lehetőségei és veszélyei (Tőzsér Árpád: Finnegan halála)
TALLÓZÓ igaz lehet ugyan, hogy a valóság foghatóbb, mint a képzet (vagy, mondjuk, a képlet), de az is igaz: a fácán rekedt-szép torkát, s a zölden sárló föld (...) szóval a hülé drága bozontját, a termő öl buja függvényét semmilyen igazsághoz nem lehet hozzárendelni.” (57-58.) A szöveg a baudrillard-i szimulakrumfelfogásra rezonál, a női öl már „nincs viszonyban semmiféle realitással: önmaga tiszta szimulákruma”, s „Mivel a valóság nem az, ami volt, felértékelődik a nosztalgia. Eljön az eredetmítoszok és valóságjelek túlkínálata.” (Baudrillard 1996,165.) Ez utóbbi megállapítás akár a tőzséri alapállásra is vonatkozhatna: hiszen modern és posztmodern küzdelme során egészen a modern előtti, nosztalgikus múltban keres megoldást az egyén problémáira — a Finnegan halála című opusban ezt az a rekonstruálni próbált fénykép hivatott megjeleníteni, amelyen a lírai alany szülei láthatók. Azt is hozzá kell tenni azonban ehhez a megállapításhoz, hogy a kötet versei közül ez az egyetlen, amelyben a szülőföldtematika egyáltalán felbukkan - vagyis Tőzsér egy egészen komoly váltást hajtott végbe utolsó kötetében. Úgy gondolom azonban, hogy maga a posztmodern terminus nem állja meg a helyét egységként a kötetben. Mintha Tőzsér számára létezne a posztmodernnek egy negatív, baudrillard-i felfogása (a mindent elborító szimuláció, „a közöny legfelsőbb rétegei”-nek [53.] világa) és egy pozitív, afféle eklektikus posztmodern, amelyből maga is építkezik, felvállalva a bricoleur szerepét, hiszen szövegei hangsúlyosan hozott anyaggal dolgoznak. Abból a pozícióból tehát, amelyet a Finnegan halála szövegei felvállalnak, nagyon sarkítottan fogalmazva, belátható mind a baudrillard-i szimuláció, mind az eklektikus posztmodern, de éppígy a modern hitére és a modern előtti metafizikai mélységek nosztalgiájára is rálátást enged a szöveg. Ez a négy nagy paradigma, pontosabban e paradigmák folytonos ütközése teremti meg a Finnegan halála szövegeinek belső mozgását. Ez a mozgás azonban nem vitális, inkább regresszív jellegű: a szövegek leggyakrabban az időben korábbi állapotba kerülnek vissza az érték megtalálásának céljából. Vagyis egyfajta regresszív irányultságuk van a Finnegan halála szövegeinek: ebből a szempontból maga a címadó vers zongorázza végig szinte a legtökéletesebben e négy paradigmát, hogy szinte a modern előtti metafizikai egység boldog állapotába visszatérve találjon kikezdhetetlen értéket magának. A klasszikus pozíciót azonban ez a folyamat nem kérdőjelezi meg, sőt inkább erősítheti: hiszen a lírai alany vagy tágabban maga a költő az értékek védelmében szólal meg, azok elkötelezettjeként. így ezt az értékőrző attitűdöt tarthatjuk annak a harmadik lehetőségnek, amellyel - talán csak ideiglenesen- a klasszikus pozíció elfoglalható. Ezt erősítheti a posztmodern eklektika kontextusába bevezetett vallomásos hangvétel is, amely által Tőzsér a
