Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Alföldy Jenő: Rácpácegresi mirákulum (Lázár Ervin: Az asszony)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE nak előképeit, a szellemi családfa ágait. Az igazi rokonságot az ősforrásban: a ködbe vesző, nagyrészt íratlanul maradt néphagyományban érdemes keresnünk. A folklórhatásból következik Lázár novelláinak az a sajátossága, hogy a szociografikus hűséggel megrajzolt alakok, környezeti elemek, történetek és jelenetek legtöbbjét átszínezi a csodás jelleg. Részben vagy egészben igaz történetek — a récegresi öregek emlékezetében és azt megtoldó álmaiban mindenképpen „megtörtént” esetek — lényegülnek át mesékké úgy, ahogy az írói látomás és indulat rendeli. Jó helyen sejthetjük az ősforrást ott is, ahol a műköltészet legrégibb alkotásai keletkeztek: például a trójai háború tényeit isteni csodatételekkel benépesítő homéroszi eposzokban. Ott, ahol a tények mondává, legendává, mítosszá párolódnak. Az Iliászban vannak jelen láthatatlanul a háborúba avatkozó istenek. A kortársi világirodalom alkotásait se tévesszük szem elől, például a dél-amerikai prózát. Az asszony című Lázár-novella esetében kiváltképpen García Márquez némelyik polgárháborús története ötlik fel az olvasó emlékezetében. Hiszen ott is gyakran a megszálló s a néma ellenállást kegyetlenül megtorló katonák keresnek bujkálókat. És ott is égi jelenések tűnnek föl, például a világirodalom egyik legcsodásabb — szerintem nem szürrealista, hanem mágikus-realista — novellájában, az Öregúr — hatalmas szárnyakkal címűben, amely nyitva hagyja a kérdést, hogy egy részeges, vén hajótörött látomásával állunk-e szemben, amely valami közös ihlet titokzatos működése folytán átszáll az őt befogadó és ápolgató sokaságra, vagy csakugyan egy elkárhozott angyal csöppent az égből a földre. Ebben a novellában vibrál még úgy a levegő, mint Lázár Ervinében: a káprázat itt is realitással párosul, mint Petőfi tágas látómezejében a délibábos ég meg a Kiskunság. És mint a Csillagmajor legtöbb történetében. Sőt, Lázár egyéb írásaiban is, amelyekben észrevétlenül szakadunk el a valóságtól — azazhogy egy pillanatig sem a valóságtól szakadunk el, csupán a föld vonzereje szűnik meg, csupán a taxi emelkedik el a földtől a Ferihegyi úton, s mindössze lelkünk eleddig ismeretlen fele ölt alakot ijesztően egy fehér tigrisben. Az asszony című novella egyike azoknak a műveknek, amelyek a legszebben viszik végbe az átlényegítést realitás és irrealitás között és viszont. Ám ugyanakkor — Lázár Ervin elbeszéléseinek sorában ez egyelőre ritkaság — a mű részben bibliai, részben történelmi ihletésű. Jelentős irodalmi, művelődéstörténeti holdudvara, széles asszociációs mezeje van. Anya és gyermeke néhány héttel karácsony előtt érkezik a pusztaiakhoz. „A sötétségből jött elő”, és „nem tudni, merről jött”: rejtelmessége eddig még egybesimul a realitással. „Gyanút” akkor fogunk, amikor már azt is tudjuk, hogy „nagyon szép asszony”, hogy beszédesen „bölcs nevetésű” csecsemőt hozott karjában, és „furcsa, aranyszegélyű, világos köpenye van”. Mintha a falusi házbelsők olajnyomatai vagy a templomi festmények, festett szobrok elevenedtek volna meg. A rendszerint arannyal szegett, világos palástban ábrázolt, „nagyon szép” Szent Szűz a kis Jézussal. Mindez azonban úgy ötlik tudatunkba, hogy egy pillanatig sem érezzük megbomlani a történet valószerűségét. Hűvös, tiszta illat lengi be a váratlanul érkező asszonyt, pedig ilyesmiről egy szót sem ejt a szavakkal takarékos író.
