Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritikák - Gömöri György: Az igazi hűség (és hála) éneke (Vas István: Pesti elégia)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE versszakra változik (első: 15-17-17; második: 15-16-14; harmadik: 17-17-17). Ez, érzésem szerint, azzal függ össze, hogy Vas a vers retorikáját az élőbeszéd hullámzásához igyekszik igazítani. Már az első mondat felütése azt idézi: „Micsoda város!” — ámulat érződik ebből a felkiáltásból, s egy hagyományos városdicséretben (vagy egy slágerben) ezt az adott hely természeti vagy építészeti szépségeinek leírása kellene hogy kövesse. Nem így Vasnál, aki sohasem képes „elvonttá finomulni”, más szóval még akkor is kora valóságát éli át, ha szimbolikus verset ír. S amit lát: Budapest 1957 februárjában vigasztalanul leverő, elkeserítő: „Mocsokkal vastagon loccsan a sár./ A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február./ Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.” Olvadáskor általában rondák a sártól mocskos, latyakos pesti utcák; ráadásul itt „február” mint aktív szereplő lép fel, amennyiben a gyász, a kiontott vér bíborát próbálja eltakarni, feledtetni. Azzal, hogy bemocskolja az utcát, amit korábban hó borított. Ha egyszerű allegóriáról lenne szó, akkor ez azt jelentené, hogy az új „néphatalom” rágalmai kezdik befeketíteni a forradalom által hozott áldozatot. Ami az első verszak harmadik sorában megjelenő „ólmos esőt” illeti, annak Vas István költői szótárában nem csak meteorológiai jelentése van; egy későbbi rövid verséből (Vénasszonyok nyara) látjuk, hogy a ragyogó őszi éggel szembeállított zuhogó eső a megtorlást, a szovjet katonai beavatkozást jelenti: „És mi volt azután? Azután zuhogott.” Adjuk még ehhez hozzá a többszörös alliterációval rímeltetett sort, ahol a „szüntelen szaporodó szemét” minden belemagyarázás nélkül jól megfelelhet az egyre agresszívabb Kádár-kormányzat forradalmat gyalázó propagandájának, s teljes lesz a kép arról, milyen is ez a február. Ahol a negyedik sor mintegy lezárja a „hangulatfestő” képeket, hogy bevezesse a vers igazi témáját, a megsebzett, megnyomorított Várost, az „események” központi hősét és áldozatát. Itt egy kis kitérőt kell tennünk, ami ugyanakkor hozzásegít a vers pontosabb értelmezéséhez. Vas István Budapest régi hódolója és szerelmese — ezt bizonyítják már a második világháború előtt írt versei. Noha bírálja a főváros társadalmi megosztottságát és eklektikus építészetét, a Levél a szabadságról című versben ezt olvassuk: „ízlés nélküli, szürke, cikornyás épületek./ Ez honom, otthonos én már csak köztük lehetek.” Ezt az önkritikusnak is olvasható vallomást pár évvel később (1939-ben) a Budapesti körkép, egy ottava rimában írt óda követi — Budapesthez. Függetlenül attól, hogy ebben a költő egyenesen szerelmet vall városának, a vers azért is figyelemre méltó, mert benne a magyar főváros (a korai Horthy-korszak retorikájában: a „bűnös város”) alakot nyer, megszemélyesül. Idézem a harmadik versszak kezdő sorait: „Szenvedve és szeszélyesen dobog —/ Hogy szeretem rendetlen szívverésed!” Pár szakasszal később Vas a Nyugat-nemzedék „nagy szüretének” állít emléket: „de benned zengett legszebben a dal,/ Te öreg város, örök fiatal!” S végül, miután több nagy ívű hasonlattal elmondta, mi mindent jelent neki a Város, a költő megint csak egy élő személyt láttat, amikor ezt írja: „A szenvedély, mely szenvedett szívemben/ Hányszor pihent a város nagy szivén!” így tehát egy régóta ismert és megénekelt Város tér vissza a Pesti elégia e soraiban:
