Irodalmi Szemle, 2002

2002/7 - Gere István: Csendes nap vidéken (elbeszélés)

Csendes nap vidéken

Persze — mondta a férfi —, anyagra várunk — tette még hozzá magyarázólag, arra az esetre, ha az idegen valamiféle góré vagy ellenőr lenne.

— Jó étvágyat — mondta Rabovics, és belépett a kápolnába. Sok néznivaló itt persze nem volt, az egyetlen, kör alakú kis teremben építési anyagokat és állványokat halmoztak fel. A tömör, szépen vasalt tölgyfa ajtón látszott, hogy nem régen állíthatták be. Rabovics nem emlékezett rá, hogy ittjártakor lett volna egyáltalán faajtó, legfeljebb valamilyen' lécekből összetákolt kertikapu- féle. A kápolna körüli süllyedő, jobbra-balra dülöngélő sírköveket őrző, kicsiny temető már akkoriban is teljesen magára hagyottnak látszott, az épületbe pedig csak nagydolgukat végezni szaladtak be azok, akiket éppen a környéken kapott el a szükség. A férfi szinte orrában érezte azt a fojtogató bűzt, amit azon az itt töltött fél éjszakán keresztül el kellett viselnie, miközben kinn szenvtelenül zuhogott az eső.

Kijött a kápolnából, kicsit még bóklászott a sírkövek között, amelyeken ugyanazok a nevek ismétlődtek, aztán elköszönt az emberektől, és elindult visszafelé a faluba. Innen fentről minden nagyon szépnek látszott, békésnek és rendben lévőnek. A tavon csillámlott a napfény, s a piros cseréptetők sora vidáman kanyargóit egyik dombról a másikra.

Délután Kozák ragaszkodott hozzá, hogy végignézzék a fényképeket, amelyeken ő és Gálja az Adrián fürdőznek vagy a Kaukázusban bolyonganak. Gálja pirulva kapott ki egy fotót Rabovics kezéből, amelyen félmeztelenül napozott síléceire dőlve, Rabovics számára ismeretlen, havas hegyormok előtt. A férfi biztosította róla, hogy nincs mit szégyellnie.

— Ott ismerkedtünk meg — magyarázta Kozák. — Bitang jó dög volt, csak mostanában kezd egy kicsit elkényelmesedni. Kimentem üzletet kötni, és ő éppen ott volt a nagymamájánál. A repülőtéren megkérdeztem, hogy ki az igazi főnök a városban, és bejelentkeztem hozzá. Éppen valami esküvőre ment, és azonnal meghívott magával. Nagyon barátságos népek, csak vigyorogni kell tudni. Megittam vele két üveg vodkát, és vettem tőle pár tartályvagon olajat. Még a Közjó-nak is. (Ez volt az a cég, ahol Rabovics és Kozák együtt dolgoztak, illetve Rabovics dolgozott, Kozák pedig végigpróbált minden munkahelyet, ahol nem kellett dolgozni.) Nem vicc. Egyébként Gálja nagymamája tatár. Itt van, ezen a képen. Vidám kis öregasszony. Gőze se volt róla, hogy ki az a Batu kán, elhitte, hogy szobra van Budapesten.

— Olyan szépen berendezkedtél itt — mutatott körbe Rabovics —, sose féltél tőle, hogy lebuksz? Összekapsz valamelyik szomszéddal, és feljelent. Ennek vannak nálunk hagyományai.

— A, vigyázok én arra — csóválta a fejét Kozák. — Csak a szomszéd faluban van rendőr, de ő is haver. Együtt szoktunk gombászni. A gázoni erdőben óriási őzlábgombák nőnek eső után. Most meg az itteni polgármesterhez megyünk majd; az is nagy fej, — tőle hozzuk el a lepárlót. Állítólag félretett nekünk valamiféle sugár borókapálinkát. Marhára érti ezeket.

A polgármester a falu másik végén lakott, nagy, vakolatlan, félig kész házban. A konyha, ahová bevezette őket, már be volt rendezve, éppen csak enyhe mészszag terjengett. Testes, idősebb férfi volt, arcán állandó ravaszkás félmosollyal. Kicsit sántított, Rabovicsnak első látásra ismerősnek tűnt. Nagyanyja