Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - Gere István: Csendes nap vidéken (elbeszélés)
Gere István nem értek le a vízig, a part kitaposott kis ösvényén fél óra alatt körbe lehetett sétálni. Rabovics próbálta szemmel tartani az el-eltűnő kutyát, s közben arra a barátnőjére gondolt, akihez válsághelyzeteiben néha vissza-visszatért, s aki karácsony előtt telefonált neki, hogy a régi címen ne keresse, mert élete nagy szerelmével vidékre költözött, a fővárostól biztonságos távolságba, és ezentúl tiszta levegőn, kemencében sütött kenyéren és zsírjától meg nem fosztott tehéntejen él. Azt hittem, én vagyok életed nagy szerelme — gondolta akkor a férfi, de szóban csak afölötti csodálkozását fejezte ki, hogy sose hallott az asszonynak efféle bukolikus álmairól. — Biztosan jól kitárgyaltátok és elterveztétek, de hát te nem vagy egy tanyasi lány; világéletedben villamoson utaztál, és különben sem ugyanaz lemenni egy hétre jó kis vidéki levegőt szippantani, mint lent élni, és az ajtóban állandóan le- meg fölvenni a gumicsizmát — foglalta össze aggályait Rabovics, de az asszony nem is méltatta válaszra. A férfi saját, önző szempontjain túl is indokoltnak látta kételyeit, hiszen nem egy esetről hallott — még baráti körében is előfordult ilyen —, amikor valaki egyre kisebb és kisebb lakásra cserélte otthonát, a különbözeteket felélte, s aztán az utcán kötött ki. Nem tudta, ki lehet a nő társa, aki erre a komoly döntésre rá tudta venni. A falut viszont ismerte, és emlékezett rá, hogy a fővárosból csak igen hosszú és gyötrelmes, több átszállással tarkított utazás végén érte el, s hogy a helybéliek mind a közeli erőmű áldatlan hatásaira panaszkodtak. Rabovics mostanában együtt élt egy vele egyidős asszonnyal, jobban mondva időnként felszaladt hozzá egy üveg borral a hóna alatt, és fogalma se volt róla, hogy meddig húzhatja még ki ebben a kapcsolatban. A kutya üldözőbe vett valamit, és hasa aljáig berontott a hideg vízbe. Rabovics hátán végigfutott a borzongás. — Jössz ki, te mafla jószág! — kiabált rá. — Gyerünk hazafelé! Mire visszaértek, már a háziak is felkeltek, sőt a konyhában minden készen állt a reggelihez. Kozák, Rabovics régi ismerőse — barátot talán egyikük se mondott volna — félmeztelenül mosdott egy lavór fölé hajolva, míg Gálja, az élettársa, egy fazékból meleg vizet eregetett a hátára. — Még, még, bátran! — biztatta Kozák. Magas, himlőhelyes arcú férfi volt, fogainak hiányát vastag, lelógó bajusszal álcázta. Rabovics gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, de mégsem elég gyorsan ahhoz, hogy a kutya ne tudjon besurranni a konyhába. Sáros mancsnyomokat hagyott maga mögött a konyha padlóján. — Hülye kutya! — teremtette le Gálja. — Ki foglaksz rakni az istálló! — Na, előbb mész te ki oda, mint Plútó — dörzsölte magát a törülközővel Kozák. — Igaz-e, kiskutyám? Papa szeret téged. Néni megy istálló. — Az én hibám — mentegetőzött Rabovics. — Nem kellett volna kiengednem. — Á, mindig ez csinál — legyintett Gálja. Kozáknál tíz évvel fiatalabb, szőke, jó mellű, kerek arcú ukrán asszony volt, Rabovics mindenfélét el tudott képzelni róla, de azt is, hogy milyen lesz majd hatvanéves korában, elhízottan, fekete kendőben. — Ősszel kész lesz a fürdőszoba is, de itt marha nehéz rávenni a manusokat,
