Irodalmi Szemle, 2002

2002/7 - Yoko Tawada: Fürdés (részlet, fordította Pénzes Tímea)

Yoko Tawada

A nő a sajtot kockákra vágta, amelyeket aztán darabról darabra szétosztogatott köztük:

— Biztosan éhesek vagytok.

A patkányok a sajtot rózsaszín mancsaikba vették és hangtalanul falták. Amikor jóllaktak, pofácskáikat megtörölték és a hátukon megtisztították a szőrzetüket.

A nő kenyeret vágott nekem és csendben nyújtotta felém. Száraz volt, mint a szén. A nő nem evett egy falatot sem.

— Nekem már nincs szükségem ételre.

Fürkészőn vizsgálgattam, hogy megértsem őt.

A megégett rész és a másik rész, és egy további, bőr mögötti csontarc azt sugallták, három ember áll velem szemben. Szédülés fogott el.

— Már hónapok teltek el azóta, hogy valakivel együtt ettem. Én ugyanis utálom az embereket.

Még egy szelet kenyeret adott nekem. Ezt is elvettem és megettem. Úgy éreztem, hamut eszek. Éhségem nem szűnt. A szoba hideget árasztott. A nő a tenyerét az enyémre helyezte:

— Maga is egyedül él? Aki egyedül él, egyáltalán nem magányos. De ezt senkinek sem szabad megtudnia. Különben eltesznek láb alól. Szinte mindig veszélyes valakinek valamit elmesélni, ők mind olyan irigyek.

A távolban egy kezdő szaxofonozott.

— Ezért mondtam le róla, hogy egyáltalán bármit is elmeséljek. Ez az oka annak is, hogy feladtam az irodai munkámat. Ugyanis egy irodában nem szabad hallgatni. De a szállodai mindennapos munka során a hallgatás nem jelent problémát. De valami okból kifolyólag, ha az ember hallgat, a többiek ezt gyanúsnak tartják, szemet szúr nekik. Magának is ügyelnie kellene a szemére!

A szemében egy gyertya lángja tükröződött. Villogott, vörös trópusi halként kiúszott a szeméből és táncra perdült a fülén. Ott azonban egyáltalán nem volt láng, hanem egy függő, egy vörös trópusi hal.

Fia a trópusi hal így csillogott, úgy tűnt, mintha a nő homlokán levő bőr fényszemcsék alakjában röppenne fel. A hal végül lecsúszott a nő vállán és az asztalra esett, ahol futásnak eredt.

A számat hangtalan sikoly hagyta el.

Azonban csak egy patkány volt, ami megkaparintotta a függőt és azzal eliszkolt.

Egy gyertyatartó dőlt le, amelybe beleakadt a függő. A többi gyertya is felborult a szobában, egyik a másik után. A nő nem mozdult. A szoba egyre nagyobb homályba borult. Gyertya után kutattam. Beesteledett. Kint is elcsendesült.

— Fél a sötétben? — kérdezte a nő.

Némaságomat már megszoktam, hát nem esett nehezemre, hogy vakságomat is megszokjam. Hűvösebb lett.

Talán mert kialudtak a fények.

— A főbérlő egy hónappal ezelőtt kikapcsolta a fűtést. Már nem érzem a hideget. Ha fázik, befeküdhet az ágyamba. Ott aztán tovább beszélhetünk.