Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - TALLÓZÓ - Kántor Lajos: Ligeti Ernő — és amit átélt
TALLÓZÓ jó háromnegyed századdal a Föl a bakra megjelenése után — „elkívánkozás- nak” vagy „szomorú bólogatásnak” nevezni. Néhány idézet a könyvből: egy jubileumi estén, fehér asztal mellett a bank vezérigazgatójának a felesége, Krompacherné föllelkesedik a szónoklatokon. „Az ő nagyvilági műveltségével össze tudta egyeztetni a jelen pillanatot, és már azon gondolkodott, hogy valami alapítványt kellene tenni, egy nagyobb összeget rendelkezésére bocsájtani a búsongó magyaroknak, hogy e pillanat, amelyhez hasonló oly kevés történt mostanában a helyi társadalomban, ne múljék el nyomtalanul — de az összeg nagyságával nem volt tisztában, s ezért elhallgatott.” Ugyanitt találkozik a könyörületből (rövid időre) banki kistisztviselőnek fölvett Elekes az estére szintén meghívott Stefánescuval, egy „vezető román egyéniséggel”. Stefánescu, aki „bizonyos megértéssel kezelte a kisebbségi problémákat”, a magyar társágokról rajongással beszélt, a valamikori jövőbe helyezett társadalmi megbékülést hirdette. Konkrétan így: „Én például mindig föl vagyok háborodva, amikor a magyarság érzékenységét megbántják. Például: ha a magyarok csárdást akarnak táncolni, miért ne táncoljanak” Ettől még nem dől össze a világ." A repatriáló Tarnóczi, a történelemtanár pedig így magyarázkodik Elekesnek: „Nézd, Péter, a reggel úgy sírtam, mint a gyermek. Künn voltam a temetőben az anyám sírjánál. Ott nyugszanak nagyapám, nagyanyám, egész nemzetségem. A Tarnócziak. És itt... E zacskó a szívem felett tele van kolozsvári földdel.” A történelmi léptékű események összefoglalásában — az Elekes család, Péter és a felesége nézőpontjából — ugyancsak felismerhető a regényíró szomorú, csendes iróniája. Az első világháború végét követő hónapokról van szó: „A nemzeti tanács korszaka megbolondította egész Kolozsvárt. E többi erdélyi városokhoz mérten szürke hivatalnokváros egyszer csak azon vette magát észre, hogy főváros lett belőle. A nemzeti tanács egész Erdély számára kezdett csinálni nagypolitikát. A nemzeti tanácsot nyomon követte a különböző tanácsok egész sorozata. Székely, szász, román tanácsok alakultak; a városházán székelő nagy tanáccsal szemben — amely magát nem is rátartisággal forradalmi tanácsnak nevezte — polgári tanács is alakult, és egyházi körök is kezdtek megbarátkozni a papi tanács gondolatával, de a hatalom, ha lehet egyáltalában beszélni erről, a nemzeti tanácsnak kezében volt. A városházán, ha nem is tudtak rendet csinálni, automobilokat rekviráltak, a vezetők minisztereknek hívatták magukat, különvonatokon száguldoztak föl Budapestre, hirdették az új világrendet, sőt volt egy megkergült munkáspénztári igazgató, aki nagy hangon kijelentette, hogy szükség esetén a Mátyás-szobor alatt akasztatni fog.” Elekesnének próbálja magyarázgatni a férje a külpolitikai konstellációkat, de „Mariskát mindebből csak annyi érdekelte, hogy lehet-e nekik számítani jobb megélhetésre, vagy sem. E fogas kérdésre Péter még nem tudott határozott választ adni, hiszen ő belelátna a jövőbe!... Híre jár azonban, hogy sokkal nagyobb baj fenyegeti Erdélyt: Az antant egészen a Marosig engedi be a románokat. Nem hitték el — Mariska legkevésbé, hiszen ő úgy élte le itt az életét, azt sem tudva: mi az a nemzetiségi kérdés —, csak később vált nyilvánvalóvá, hogy Erdély helyzete tarthatatlan. A nemzeti tanács az összes tanácsokkal együtt szétfoszlott, mint a buborék. Budapesten kitört a kommün
