Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - TALLÓZÓ - Kántor Lajos: Ligeti Ernő — és amit átélt
TALLÓZÓ részesének látszott erdélyi magyar középosztály, tisztviselőréteg leépülése, depresszióba vagy határon túlra menekülése — Ligeti regényében realisztikus epika. (Ezt értékelte Molter Károly az Ellenzéknek írt kritikájában.) A Reményik. (Végvári-) motívumok azonban szinte szintagmaszerűen, illetve egész passzusokban jelennek meg a prózai szövegkörnyezetben. „A telet magyarjaink kihúzták valahogy. Jött a tavasz!” És a kétkedő kérdés: „de vajon a mi tavaszunk?” Repatriálás, előtte búcsúzkodás. A repatriálni készülő végigjárja az ismerősöket s a várost. „Elidőzik a Farkas utcán, hiszen ez az utcarészlet őrzi még leginkább városa múltját. RÁmered a régi színházra. Egy kicsit sírhatnékja is van.” A még itt és már ott között járkáló történelemtanár arra gondol, hogy „a Farkas utcának visszhangja van. Komoly, öntudatos visszhang, bármely főváros büszkeségére válna. Egy kis iderekedt Tihany.” O, aki a távozásra határozta el magát, barátjában, a volt alügyészben méri föl a változást. „E percben, amikor így nézte barátját, nem önmagát látta, nem a maga életét, hanem egy másik életet, amelyet már ismert a múltból, mert idegen élet ez, nem az övé, s csak most fedezte fel igazán a maga életének változásait is. Élesen, az idő szövetjéből kihasítva, rejtelmes összefüggésekben, nem mint vezércikk, szó, hanem mint a hétköznap valósága rajzolódott maga elé ez a megdöbbentő lecsúszás, alákerültség, beleöregedés, amit majd úgy fognak elkönyvelni: történelem.” Ennek a hétköznapi történelemnek a regénye a Föl a bakra. Nem olyan egyenletesen jó színvonalú társadalom- és lélekrajz, mint amilyennek az első fejezetben mutatkozik, de korszaknyitónak mondható az erdélyi magyar próza két háború közti sorozatában. 1929-ben, a Nyugatban) visszafogottan értékelte is a korabeli erdélyi témájú regényeket (Kisbán Miklóst, Kádár Imrét, Karácsony Benőt — és Ligeti Ernő két regényét említve, amelyek szerinte „inkább elkívánkozások a mai fájó és sok tekintetben kényes erdélyi miliő-rajztól”). Kuncz a Föl a bakra esetében felületes olvasónak bizonyult, hiszen ez a könyv, akárhogy minősítsük is, csak éppen „elkívánkozásnak” nem mondható az erdélyi miliőrajz tekintetében. Igaz, Tamási Áron radikális bírálatában (Regényírás Erdélyben, Literatúra, 1933) sem jár sokkal jobban Ligeti regénye, itt viszont nyilvánvaló,hogy a Czímeresek sorsa miatt dühös szerző vág oda a Szépmíves Céhnek (is). Tamási kifogásolja, hogy a Céh „sem igen nyújtott segédkezet a harcosabb írói megnyilatkozásoknak”; a gondolatmenetet folytatva hivatkozik a Céh kiadásában megjelent Föl a bakra című Ligeti-könyvre, „amely a magyar középosztályt a háború eredményeképpen jobb hely híján a bakra ültette, de ebben a regényben több volt a szomorú bólogatás és a csendes romantika, mint a lázadás vagy számonkérés”. Ezután méltatja Tamási Kacsó Sándornak — a Szépmíves Céh által a Czímeresekhez hasonlóan eltanácsolt — regényét, a Vakvágányon-t („amelyben az új erdélyi magyar generáció csakugyan újjáértékelte a »nemzetfenntartó« eszméket”). Nos, Tamásival vitatkozva: a Föl a bakra elsőségét aligha lehet elvitatni olyan motívumok — társadalmi jelenségek — kiemelésében, mint például a bankok belső élete, reális viszonya a magyar nemzeti ügyhöz, a magyar kisebbségi politika, a magyar-román és a magyar-zsidó viszony. Kacsó bírálata nyilván direktebb, élesebb, Ligeti Ernő iróniáját azonban vakság volna ma is —
