Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - NYELV ÉS ÉLET - Jakab István: A szóválasztás stilisztikája
NYELV ÉS ÉLET nem is érzi, hogy két szó vagy szóalak talán éppen abban különbözik egymástól, hogy egyik a tájnyelv jellegzetes eleme, másik a standardé. Az a felső-csallóközi szerző sem gondolt nyilván arra, hogy vétene a szóválasztás bármilyen szempontja ellen, aki tudósításában ezt a rövid mondatot leírta: „A nagy tolongásban többször rátoptak a lábamra.” A rátop ige ugyanis neki is, környezetének is ismert szava, sőt valószínűleg az egész környéknek. De már az alsó-csallóközi diák is mosolyogva vette tudomásul előfordulását egy újságcikkben. Megérteni megértette ő is, az északkeleti nyelvjárásterületről származó társa is, hiszen a top és az ismerős topog igének az összevetése is sokat segít ebben; a rátop jelentését kikövetkeztetheti tehát a mondatból a magyarul tudó személy. Ennek ellenére szokatlan ez a szó, különösen újságcikkben, tudósítás szövegében. Egyébként az értelmező szótárak is közük a top igét; jelentése: nehézkes lépéssel lép. Tájszói jellegét is feltüntetik. Az Agárdon született Gárdonyinál többször előfordul, valószínűleg a Dunántúlon ismerte meg. Gárdonyi egykor olvasott író volt; a szó mégsem terjedt el. Számos szavunknak akad olyan alakpárja, amely használati érték tekintetében különbözik tőle. Többek között a határozószói és névutói szerepű belül-nek is. A Mátyusföldön gyakori a bévül alak ilyen szerkezetekben: itt bévül, a lelkemben, a kerítésen bévül, bévül a házban stb. A belül idővonatkozást is kifejez (nyolc napon belül), a bévül csak helyvonatkozást. A belül régi keletkezésű elemünk, a bél szó származéka, a bévül valószínűleg a kívül mintájára jött létre, hiszen a belül gyakran fordul elő a kívül-lel a kívül-belül összetételben. Kétségtelen, ízes szóalak a bévül. A szótárak azonban tájszónak minősítik. Talán éppen azoknak tetszik legjobban, akik a szülőföldjükön sohasem találkoztak vele. Olyan írónk is használja szépprózájában, sőt publicisztikai írásaiban is, aki a szülőföldjén nem hallhatta. Nem szívesen szegjük kedvét, de nem hallgathatjuk el, hogy publicisztikai írásokba nem való. Szépirodalmi szövegekbe is csak környezetfestésre. S arra is ajánlatos ügyelniük a szerzőknek, hogy idővonatkozást ne fejezzenek ki vele. A szóhasználat hitelessége függhet ettől. Most egy olyan tájszót mutatunk be, amely nemigen fordul elő írott standard szövegekben — legalábbis én még nem találkoztam ott vele —, de elég gyakori az élőbeszédnek abban a változatában, amelynek a standard nyelvváltozat jegyeit kellene magán viselnie: a szónokok, pedagógusok, lelkészek nyelvhasználatában, de tegyük hozzá: kizárólag az északkeleti nyelvjárásterületen. Itt annyira köznyelvi szóként tartják számon, hogy talán el sem hiszik az ottani értelmiségiek: bizony tájszó ez, a nyugatabbi területeken nem is ismerik. Talán ez is egyik oka annak, hogy a standard szövegek írott változatába nem kerül be. A tájszó olyan nyelvi elem, amelyet csak egy szűkebb területen ismernek, s ha így nézzük a kérdést, nincs helye a nagyobb nyilvánosságnak szóló szövegekben. Csakhogy akkor másutt meg sem ismerhetik, s lehetőség sincs az elterjesztésére. S ez pedig egy-egy kifogástalan keletkezésű elem esetében bizony veszteség. Most már mondjuk meg: az ártogat igéről van szó esetünkben. A palóc és a
