Irodalmi Szemle, 2002

2002/6 - KÖSZÖNTŐ - L.Erdélyi Margit: Sütő András drámájának interpretációja (tanulmány)

L. Erdélyi Margit

várnagy és a vámos. A féktelen röhögés, koccintgatás közepette lányokat is követel az úri csőcselék, akár egyenest a mezőről, egy szekérderéknyit, mint máskor is. A rezidencián azonban pillanatnyilag egyetlen nő található, Antónia nővér. „Jézus menyasszonya” - szól figyelmeztetően Vencel. „Jézus messze van. Mi közelebb vagyunk.” (165.) - reagál Günther. Le is szaggatják róla a ruhát, erőszakkal itatják, vadállati módon karból karba lökik, mire a nővér kést ragad, és szíven szúrja magát. A beállt csend után Vencel kijózanító megjegyzésével döbbenti meg az olvasót: „Luther doktorról meg is feledkeztem. Holnap kellett volna beiktasson valamennyiünket a reformált vallásba.” (166.) Mélyül a döbbenet és iszonyat érzése az olvasóban a gondolatmenet folytatásakor: ha megtudják Antónia nővér esetét az udvarban, hiszen „szolgálatos fülek” vannak az ivócimborák között is, a pápista rokonok felajánlásával ellensúlyozható a bűn. Ezekről a kiábrándítóan aljas emberekről világossá válik, hogy jogot, igazságot, törvényt szajkózva váltogatnak vallást és magatartást, és nemcsak a jogtisztelő, hithű embereket gyalázzák meg, hanem egymást is beárulják, becsapják. A reformáció ügye - mint látjuk - nem különb hivatalnokokkal találta magát szemben, mint akiket a katolicizmus ellenében ki akart iktatni. Ebbe az alantas és tragikus drámai helyzetbe repül be a dárdahegyre tűzött papírtekercs, Kolhaas Mihály arkangyal üzenete a tronkai bárónak és társainak: „Fölszólítalak, hogy huszonnégy órán belül az elkobzott két lovamat; a zsebemből kilopott ötven garasomat, Hutten Herse szolgálóm eltulajdonított kabátját, kalapját és tarisznyáját, valamint a benne maradt javakat, úgy mint: egy, azaz egy darab cseréppipát, tizenkét garast, kovakövet, taplót és pipaszurkálót nekem visszaszolgáltasd, ellenkező esetben váradat fölgyújtom, a földdel egyenlővé teszem, téged pedig Günther barátoddal együtt illendőképpen föltrancsírozva, testi-lelki hozzátartozóiddal, a disznókkal etetlek föl.” (167.)

Az urak fulladozva nevetnek a felsorolt „kicsinyes” követeléseken, miközben megjelenik Kolhaas a felfegyverzett embereivel s beszámol a maguk mögött hagyott öldöklésről, az urak kastélyainak porig égetéséről, a zsoldoscsapatok átállásáról. Most már szemtől szembe kerül Vencellel, aki kezdetben fenyegetőzik, majd alkut kínál, de helyzete kilátástalannak tűnik, mert Kolhaas iránta érzett gyűlölete megingathatatlan, hiszen a valós vesztesége, amit Vencel báró okozott, nem a felsorolt tárgyak, hanem az, hogy törvényen kívüli embert csináltak belőle, megölték életében az idillt, az illúziót; a harmóniát és reményt. Felháborodva utasítja vissza Vencel alkudozását: „...Alkut kínálsz? Egyezkedés közben veszett el mindenem. A törvények tisztelete közben. A felsőbbség dicsérete közben. Alázatos kérelmek és reménykedés közben. Most magam veszem kézbe a törvényt, amelynek vigyáznia kellett volna rám. A jogaimra.” (171.). Kolhaas könyörtelen, felgyújtja a kastélyt, és Vencelt is meg akarja ölni, amikor megjelenik Luther Márton, akinek legjobb hívei közé tartozik. A bánat és csalódás miatti elvakultságára, az Istentől való elrugaszkodására, Lisbeth utolsó üzenetére (a „bocsáss meg azoknak, akik ellened vétkeztek,” isteni kívánságra) hivatkozik Luther, hogy eltérítse Kolhaast igazságtevő haragjától. Kolhaas ellenáll, maga is a lutheri mondásra hivatkozik, amely a wormsi birodalmi gyűlésen hangzott el: „itt állok, másként nem tehetek, Isten engem