Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - Marián Grupač: Távirat (novella)
Marián Grupač Távirat Amikor az öreg Kalvan felébredt, még sötét volt, de az óra már fél hetet mutatott. Az öreg csak futó pillantást vetett rá, s gyorsan kikelt az ágyból. Elaludt. — Az istenit! — káromkodta el magát, meggyújtotta az éjjeli lámpát és szétnézett a szobában. Beletúrt borzas hajába, kitörölte a szemét, kifújta az orrát, sóhajtott egy nagyot és kicsoroszkált a konyhába. Kint egész éjjel hullt a hó, s a kályhában a tűz már rég kialudt. Az egész házban hideg volt, Kalvan lélegzetét is látni lehetett. Magára dobta a másik subáját is, felhúzta a hosszú szárú csizmáját, s kiment a csűrbe, hogy gyújtóst csináljon. Mérges volt magára, hogy nem készítette be már tegnap, de az este olyan fáradt volt, hogy csak annyit tett a tűzre, ami még azelőttről maradt, s lefeküdt. Többnyire már hat óra előtt felébredt, szinte mindig kipihenve és frissen. Ma reggel viszont elnyomta az álom, s teljesen fáradtan és nyomottan ébredt. Eszébe jutott, amit nemrég Ernest Hemingway könyvében olvasott: „Miért kelnek fel az öregek idő előtt? Talán, hogy hosszabb napjuk legyen.” Akkor, amikor Hemingwayt olvasta, még nem érezte magát öregnek, de ma, amikor eszébe jutottak az író szavai, olyan közelinek és ismertnek tűntek, mintha saját maga írta volna őket. — Csak a Jóisten tudja, hogy miért alszanak az öregek ilyen keveset — töprengett Kalvan. Biztos azért, mert az öregek álmatlan éjszakái már arra emlékeztetnek, ami odaát van... S ha hamarabb felébred, akkor megint nyert egy napot... Az ízületei kegyetlenül fájtak, mintha tűz égette volna őket. Rázta a hideg, s a gyomra is rakoncátlankodott. A fagyos ujjai sem engedelmeskedtek, s nemigen akarózott semmit sem csinálnia. A disznóólban mérgesen röfögött az éhes disznó, s már-már úgy tűnt, hogy kitöri az ajtót. Kalvan összeszedte a gyújtóst, néhány hasábot is az ölébe vett, s visszament a házba. Néhány perc múlva már kellemes meleg volt a konyhában. A disznó telezabálva magát boldogan fújtatott az ólban, s az öreg végre megfőzhette a kávéját s leülhetett reggelizni. Amikor jóllakott, fogta a lapátot és kiment az udvarra, hogy elhányja a havat. A háza körül, ahol szinte emberemlékezet óta élt, volt még néhány házikó, egy kocsma és egy élelmiszerüzlet. Messzebb már csak borókafenyők és égig érő fenyőfák nőttek. Csúcsuk az eget kémlelte s hallgatta a szüntelenül susogó téli szél énekét. Az erdő ezen a részen igen sűrű és illatos volt. Isteni illata volt ennek a zöld labirintusnak. Nem volt ritka, hogy szarvas, őz, vaddisznó vagy róka bukkant fel az erdő szélén, egyesek még medvére is emlékeztek. Egy városi ember számára nehéz elképzelni az itteni életet. De annak ellenére, hogy az ember tisztában van a fölérendeltségének,
