Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - SZÍNHÁZ - Koltai Tamás: „Tragédiának nézed?...”
SZÍNHÁZ kel menekülő lokálkéjenceit a föld alá söprik az apokalipszis filmen érkező lovasai. Bizáncban palesztin gyerekkatonák, géppisztolyos pátriárka, robbantásos merénylet és a Danny Kaye burleszkpáncéljába öltözött Tankréd elől Izóra a csatornán át menekül a metróba. Prágában díszsövényből kilógatott lábbal divat üzekedni, s a doktrinerség ellen lázadó, a fóliánsokat jelképesen a tűzbe hajító szerencsétlen Kepler szabadságszózatára rákopírozódik a könyvmáglyákért felelős Goebbels ordítása. (Ez olyan, mintha az „omoljon a Tiberisbe Róma” Antoniusa mögé Oszama bin Ladent vetítenék.) Párizs megússza a koncepciós periratot gépelő Saint-Justtel. London a Szikora huszonnégy évvel ezelőtti Óriáscsecsemő-előadásából vett kazettás lakóblokkal a konzumtársada- lom jelképe; a szín végén a Mikulásnak álcázott Ádámot leleplezik és villamosszékbe ültetik, a bűnös fogyasztók pedig szeptember 11-én repülőre szállnak, és lezuhannak, csak hírmondó marad belőlük CNN-szalagcímen. A falanszterben végre otthon van az elektronika, ember emberrel kamerák közvetítésével kommunikál. A vidámpark „űr”-hintájánál Ádám befizet a szárnyas rovarra. A hideg jégvilágban a szívet a Bambi, a testet a szolárium melengeti, viszont hiánycikk a takarítónő. Szikora visszatereli a darabot abba az egyszerű, szinte gyermekded mesefilozófiai erőtérbe, amelyből néhány mélységet kereső voluntarista bölcselő és rendező időnként megpróbálja kirángatni. Fölfogása teljes mértékben igazolja a revü-Tragédiát, kifejezi a jelen kor alacsony szellemi és a Nemzeti Színház magas technikai szintjét. A képeskönyv mindent elmesél, amit botor értelmezők szerint a nézőnek a szöveg gondolati szövevényéből kellene fölfejtenie; az előadás tetszési indexe csak a hőskultusz visszasíróinál és a keresztény mitológiát hiányolóknál fog kilengeni az alsó értékek felé. Vasárnapi matiné különösen ajánlott. Egyet bánok csak, a színész fogalmát (copyright by Ádám), színészre ugyanis nincs szükség, az előadás nélkülük játszódik le. Alföldi az egyetlen formátumos, érett személyiség, magára húzza a figurát, bár nem mindig talál egyensúlyt szabadgondolkodás és nyegléskedés között, épp ezért nincs egységes szellemi arculata; ahhoz rendezőileg kellett volna gondolni valamit a szerepről, a közhelyeken kívül. Viszont folyamatosan, költőien építkezik a versből, bár néha túlhangsúlyozza, mintha értelmi fogyatékosoknak vagy süketeknek mondaná. („Beszéljetek hangosan, rossz az akusztika” — szólhatott a behangosított színpadon az egyetlen rendezői instrukció.) Pap Vera Körmagyar-stílusban mozog a nyamvadt kis nők és sápadt heroinák között kijelölt Éva-skálán, műkedvelő fintorokkal és a gyermekdarabok bájos fregoliszínészetével. Szarvas József egyhangú natúrburs, végzetes félreértés folytán összes Ádámként ugyanazt a retardált ösztönembert játssza erőtlenül — szemtelenség, de elképzelem, milyen lehetne ugyanebben a karakterben Nagy Zsolt! —, dikciója kínos, a mondatok úgy jönnek ki a száján, hogy előtte nem mentek át az agyán. Az özönvíz előtti színjátszást képviselő Bitskey-Bodrogi-Raksányi-trió kiválasztásában volna ráció, ha meg lennének rendezve, és ha szárnyaikkal a népbe vegyülve funkciót adnának a földre szállt brechti istenek ötletének. A többiek úgy segítenek magukon, ahogy tudnak. Székhelyi József lépést vált,
