Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fónod Zoltán: Sorskérdéseink keresztútjain (tanulmány)
Sorskérdéseink keresztútjain szlovák állam a nemzeti szembenállás helyett az összefogás politikáját folytatja. Ez az előlegezett bizalom poltikai naivitásnak bizonyult, nélkülözött minden tényszerűséget, valóságalapja pedig semmilyen nem volt. Ezt már korábban, a demokratikus változásokat követően lezajlott parlamenti csatározás is megelőlegezte. 1990. október 25-én a Szlovák Nemzeti Tanács ugyanis olyan törvényt fogadott, el a Szlovák Köztársaság hivatalos nyelvéről, mely a cseh nyelv kivételével a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát hátrányosan és ellentmondásosan fogalmazta meg. (A törvény a kisebbségi nyelvek használatát a 20 százalékot meghaladó nemzetiségi körletekben engedélyezte, oly módon, hogy az állami és önkormányzati szervek dolgozói nem kötelesek ismerni és használni a kisebbség nyelvét.) A törvény a látszatát sem teremtette meg annak, hogy a nyelvi egyenjogúság elvéből vagy az alkotmány által megfogalmazott emberi és szabadságjogokból induljon ki. A szlovák parlament a hivatalos nyelv törvényesítésében „a kölcsönös megértés és a kommunikáció eszközét” látta, s általa (tegyük hozzá: francia mintára!) a „nemzetiségi türelmesség, a humanitás és az emberi jogok” kiteljesítését remélte. Betetőzte a szlovákiai demokratikus változásokról alkotható képet a Szlovák Köztársaság Alkotmánya, melyet a Szlovák Nemzeti Tanács 1992. szeptember 1-jén fogadott pl, s egy hónap múlva, 1992. október l-jén lépett hatályba. Az alkotmány lényegében másodrendű állampolgárokként kezeli a nemzeti kisebbségeket, nem a polgári elvre épít, hanem a nemzetire. A „Mi, szlovák nemzet...” megfogalmazása ugyanis kirekesztette a nemzeti kisebbségeket az államalkotó státusból, melyet az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvény biztosított. A nemzetiségi jogokra vonatkozóan az alkotmány az Alapvető Jogok és Szabadságjogok Chartájának cikkelyeiből indul ki (12. cikkely 3. bekezdés). A 33. és a 34. cikkely külön is foglalkozik a „nemzetiségi kisebbségek” (?!) és etnikai csoportok jogaival. (Említést tesz a nyelvükön történő műveltséghez való jogról; nyelvüknek a hivatalos kapcsolatokban való használatáról; az őket érintő ügyekben való részvétel jogáról.) Furcsa módon azonban — e jogok tételes felsorolását megelőzően — megfogalmazza az „államnyelv elsajátításához” való jogot is. A szabadságjogok ilyen értelmezése alapján aligha meglepő, hogy a szlovák parlament által 1995-ben elfogadott nyelvtörvény (mely 1996. január 1-jén lépett hatályba) száműzi a hivatalos és közéleti érintkezésből a nemzeti kisebbségek nyelvének a használatát. Az új törvény hatályon kívül helyezte a korábbi nyelvtörvényt, így a kisebbségek a hivatali érintkezésben még szóban sem használhatják a nyelvüket. A törvény megsértését 1997-től a jogi személyek esetében büntetik. Megszüntették ezzel azt a több évtizedes szabályt is, hogy a parlamenti képviselők felszólalásukban használhatják az anyanyelvűket. Ezt a döntést az SZK Alkotmánybírósága 1998. februárjában szentesítette. Nem változtatott a szlovákiai magyar kisebbség helyzetén az sem, hogy 1995. március 15-én, Párizsban Horn Gyula magyar és Vladimír Meciar szlovák miniszterelnök aláírta a két ország közötti jószomszédi és baráti együttműködési szerződést. Az alapszerződés a két ország közötti politikai, gazdasági és kulturális együttműködés mellett megkülönböztetett figyelmet szentelt a nemzeti kisebbségek helyzetének is. Az alapszerződés — minden hiányossága
