Irodalmi Szemle, 2002
2002/4 - Fried István: A Petőfi—Vörösmarty-váltáshoz (esszé)
Fried István úgy tetszik, hazaként, élhető világként, a nyelvi hazára való rátalálásként ünnepük, olykor romantikus képekben, olykor a szintén romantikus vagy „romantizáló” népiesség rekvizitumaival az Alföldet. Ez utóbbiról néhány megjegyzés. Horváth János ama feltételezése (jóllehet ő nem feltételezésként közli), miszerint a Börtönéből szabadult sas lelkem valójában A chilloni fogoly című Byron-poéma két sorára emlékeztetne (When day was beautyful to me/As to young eagles being free), még akkor sem volna elfogadható, ha adatszerűén bizonyíthatnók, hogy Petőfi valóban forgatta ezt a művet. Ellenben a romantika sasallegóriája Puskintól a szlovák Jankó Král’ig (nála az Orol vták. Sasmadár című versben Petőfitől feltehetőleg nem teljesen függetlenül), bizonyára Az alföld számon tartandó „rokon” tényezői közé tartozik. Mint ahogy talán ellenkező előjellel, Kölcsey Himnusza. terének egy fontos összetevője: „Kárpát szent bérce” Petőfi versében elidege- nítve jelenik meg, a versben munkáló szubjektivitás szerint méretik meg (nem szentségétől, hanem a szabadságképzettől függő megítélése). Éppen nem a népiesség szempontja az, amely eltérít a Kölcsey-képtől, hanem a klasszikusklasszicista bevégzettséggel szemben hangsúlyozott nagyobb érték: a végtelenségé. Ugyancsak a különbözőség kiemelését szolgálja a Himnusz és a Szózat történelem-megidézésének helyébe lépő és a Természet Könyve toposzát leírással megjelenítő előadás, amely a nemzeti lét igényelte kategorikus imperativust a politikai versek számára tartja fönn, míg a személyessé élt tájlírával a személyessé élt történelmet vonultatja föl, a biográfiának kezdő és végső pontját föltüntetve. A Szózat az élet és a halál lehetőségét fölvetve csupán a nemzet számára biztosítja a többesélyűséget, az egyén e téren nem rendelkezthet szabad akarattal. Már csak azért sem, mert az egyénnek egyénként való léte a haza sorsával van a lehető legszorosabb összefüggésben. A tett romantikája megszabja az egyén cselekvésének irányát. Az alföld nem kevésbé „biografikus” szemléletű; csakhogy a tájlírai megszólalásba a személyes elkötelezettségnek más típusa komponálódik bele, még akkor is, ha „stilisztiká”- jában a két vers között hasonlóságokra bukkanunk, és szókincsében szintén meglepő megfelelések fedezhetők föl. Amire röviden fölhívnám a figyelmet: az itt helyhatározószó makacs ismétlődése mindkét versben. Vörösmartynál a rámutatás és térmegnevezés egyben a történelem lokalizálását szolgálja. Azt ugyanis, hogy az események nemcsak „akkor”, hanem „itt” és szinte kizárólag „itt” mehettek végbe. Míg Petőfinél a már részleteiben és egészében végigtekintett (és gondolatban végigjárt), antropomorfizált táj hangsúlyozottan a személyiség története révén lesz része egy magánmitológiának, amely látványosan jelzi eltéréseit a korábbi, történeti mitológiáktól. Talán ez az antropo- morfizáció az oka annak, hogy a versről értekezők hol úgy találják, miszerint „Petőfi természetképei a természet dicshymnuszai” (Fischer Sándor), és evvel költőnk tájlíráját is bevonják (joggal) a fenséges körébe. Minek következményeképpen nem a részletekben megnyilatkozó népiesség hangsúlyozódik, hanem belépés egy irodalmi hatástörténeti sorba, amely tematikai áthangolással és allegorizálással jellemezhető. Ezzel szemben Lenkei Henrik (és inkább az ő megállapításai éltek tovább a Petőfi-kutatásban, amelynek jelentős hányada a legszívesebben kiiktatta volna a romantikát Petőfi költészettörténéseiből) Az
