Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - TALLÓZÓ - Mezey László Miklós: Portréesszék teljessége
Tallózó toliforgatók alkották, akik szocialista elkötelezettségű és szellemű kirajzás tagjaiként hagyták oda a tanítói katedrát, a gyári munkapadot vagy épp a szántóföldeket (például Rácz Olivér, Dénes György vagy Ozsvald Árpád. Hőskora volt ez a kisebbségi irodalomnak; munkáslevelezőket, amatőr verselőket hívtak a szerkesztőségekbe, hogy kezdjék lerakni a nemzetiségi irodalom alapjait. A hőskorszak, a „lett-irodalom” alapozása után a terebélyese- dés, a lombosodás már jobbára az irodalom belső törvényszerűségei szerint alakult, ennek megfelelően Szeberényi Zoltán .is precízebben árnyalt képet rajzolhat az 50-es években jelentkező alkotókról (Cselényi Lászlótól Tőzsér Árpádig, Duba Gyulától Koncsol Lászlóig), majd a valamicskét szabadabb 60-as évek pályakezdőiről (Gál Sándortól Batta Györgyön át Ardamica Ferencig). Ahogyan általában az irodalomtörténetben szokás, úgy Szeberényi Zoltán is képet ad az irodalomtudomány, a kritika, az esszé alkotóiról is, azokról a szerzőkről, akiknek elemző-értelmező, pártoló-bíráló támogatása nélkül aligha mehetett volna végbe az 1948—1968 közötti szellemi-irodalmi megizmosodás (így Turczel Lajos, Csanda Sándor, Szőke József, Fonod Zoltán, Tolvaj Bertalan és mások). A második kötet az 1968 után jelentkezők arcképcsarnoka. A Prágai Tavasz, illetve e megtorlás, majd a 70-es években kezdődő „konszolidáció” olyan cenzúrát vágott ebbe a három évtizedes — persze kitérőktől, vargabetűktől nem mentes — fejlődési folyamatba, hogy mindenképp indokolt volt Szeberényi Zoltán részéről itt, ennél az időpontnál megvonni a kötetek határvonalát. 1968—69 nemcsak abban az értelemben jelent szakadékot a szlovákiai magyar irodalom történetében, hogy megakasztotta, sőt visszavetette a fejlődést, hanem abban is, hogy ettől kezdve a valódi irodalom rejtett üzenete éppen a fönnálló renddel szemben fogalmazódott meg. Amíg az 50-es évek írói, költői komolyan hittek a szocializmus lehetőségében — hiszen úgy vélték, hogy a kollektív jogfosztottság megszűnése, az anyanyelven való szólás és írás lehetősége a „szocialista demokrácia” vívmánya —, 1968—69 után ez egyszer s mindenkorra képtelenséggé vált. A Varsói Szerződés „testvéri segítségnyújtása” után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szocializmusnak ez az ortodox formája immár a népek ellenében és csak erőszak útján tartható fönn. Ezért is indokolt, hogy Szeberényi Zoltán az 1968 utáni évtizedek irodalmát nem valamilyen ideológiai, politikai szempont szerint taglalja, hanem az egymást követő nemzedékek jelentkezése rendjében csoportosítja a második kötet szereplőit. És mivel a nemzedékek többnyire antológiákban léptek föl, ilyenformán az irodalomtörténetileg fontos kollektív bemutatkozások időrendje határozza meg e kötet tartalmát. Az Egyszemű éjszaka (1970) költői, a Fekete szél (1972) prózaírói, a 70-es évek magányos indulói, majd a 80-as évek elején szerveződő, de mindvégig meglehetősen képlékenynek maradó íródiás mozgalom tagjai, azaz a Próbaút (1986) fiatal toliforgatói ma már a kisebbségi irodalom derékhadát alkotják, s olyan nevek fémjelzik az 1968—69-től a rendszerváltásig eltelt korszak szlovákiai magyar irodalmát, mint Varga Imre, Tóth László, Zalabai Zsigmond, Grendel Lajos, Talamon Alfonz. És nemkülönben a rendszerváltozás óta eltelt évtized alkotói is rendre egy-egy antológia körül csoportosíthatók, ilyenek voltak a Nyugtalan indák
