Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Aich Péter: Vitám a röpirattal
KÖNYVRŐL KÖNYVRE AICH PÉTER Vitám a röpirattal Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében című kötetéről Bonyodalmas dolog olyannal vitatkozni, aki már nem tud védekezni. S nehéz, ha olyan emberrel pereskedünk, akit egyébként mélyen tisztelünk, nagyra becsülünk. Márai Sándor úgy robbant be a fordulat utáni életünkbe, mint egy ismeretlen csillag. A totalitást minősíti, hogy egy ilyen kaliberű írót sikerült az ismeretlenségbe süllyeszteni. Műveinek új kiadása Amerika újra fölfedezéséhez hasonlítható. A Kalligram Kiadó érdeme, hogy a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című esszéjét kiadta, mivel — ahogy a fülszöveg megjegyzi — „több mint fél évszázad elteltével Márai koncepciója még mindig számos továbbgondolásra érdemes elemet tartalmaz”. Ez valóban így igaz, hiszen csakúgy, mint első kiadása idején (1942-ben!) rengeteg nemcsak továbbgondolásra érdemes, hanem vitatható elemet is tartalmaz. A legfurcsább az, hogy téves, hamis premisszából helyes következtetést tud levonni. Mintha e premisszák a kor bélyegét viselnék magukon, a következtetések pedig a humán européer író beállítottságát. Érdekes és különös, amint a kor legfájóbb eseményein fölül tud emelkedni, hogy a fejlődés általános jegyeit megfogalmazza, s a jövőbe lásson, mintha nem is volna háború, pedig a háborút is említi, lényegében a háború adta helyzetből indul ki és az azt követő kor legfontosabb teendői közé sorolja a nemzetnevelés ügyét. Egyúttal olyan fogalmakat használ, amelyek a kor tragikus torzszülöttei, mint például a faj — igaz, nem a fasiszta fajelmélet értelmében, mégis különösen hat, visszás asszociációkat ébreszt. A nácik agyonstrapálták, és gyanús, ha Márai is használja. Pedig nem valószínű, hogy elhitte volna ezt a faji őrületet. Ilyen továbbá a valamiféle messianisztikus küldetéssel ellátott nemzetkép, mintha kiválasztott népről beszélne, mint a Biblia Izraelről. Márai ezt az occidentális (nyugati) kultúra megmaradása nevében, érdekében a franciákról és a magyarokról állítja. Meg is indokolja ugyan, de érvei egyáltalán nem meggyőzőek, sokkal inkább a személyes szimpátiát tükrözik. Egyúttal az is meglepő némileg, hogy a háborút ugyan tudomásul veszi, a fasizmust azonban — a bolsevizmustól eltérően — nem, csak nagyon áttételesen, s közben az occidentális kultúra megmentéséről beszél, holott a fasizmus és a kommunizmus — ezt ma már világosan látjuk, de 1942-ben már szintén látni lehetett bizonyos jeleit — egy tőről fakadt rossz, amely egy más dimenzióban létezett, mint az occidentális kultúra lényege. A kérdés itt az, vajon Márai nem látta-e a fasizmus romboló mivoltát, avagy tényleg képtelenség volt-e akkor
