Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - KEGYELET - Zirig Árpád: Mészáros Károly író halálára
KEGYELET Mészáros Károly író halálára Három héttel ezelőtt, amikor megkésve koccintottam vele a hatvanadik születésnapjára, a magányosságról beszélt, a halálról és a megvalósulatlan terveiről. Beszéde halk volt, lassú és megfontolt, mint mindig. Tudtam, hogy beteg, de én balga, a megújulás lehetőségét emlegettem neki és Déry Tiborral példálóztam. Orvosismerőseim nevét soroltam, és kértem, hogy kezeltesse magát. De ő nem akart meggyógyulni, úgy tűnt, hogy már nem tartotta érdemesnek. Szelíden rám nézett, és általunk ezerszer átfilozofált életcélról beszélt, majd határozott egyszerűséggel fogalmazta meg a végső következtetést: Embernek születtünk, s meghalunk mindenképpen. Akkor szinte föl se fogtam a gondolatmenetét, és egyáltalán nem sejtettem, hogy amiről beszél, az ilyen hamar bekövetkezhet. Most szavai a lelkemet mardossák. Elképzelhetetlen számomra, hogy őszülő szakállába túrva, kávézga- tó társaságunkban többé nem fogalmazza meg sommás véleményét irodalomról, sportról, politikáról, Mészáros Károly (Karcsi) mélyről, nagyon mélyről érkezett az irodalomba. Tanyasi szegénységből emelte föl boltíves koponyáját, és sokszor adott példát becsületből, tisztességből és emberiességből mindnyájunknak. Az az ős csallóközi emberi habitus tükröződik ki minden írásából, legyen az újságcikk, elbeszélés vagy kisregény. Akik elolvasták például a Magánügyek, A nagy ember halála vagy a Sötét verem című könyveit, annak nem kell bizonygatnom a fönti állításomat. Apró araszolgatással küzdötte előre magát, és a gyakori mellőzés, meg nem értés sem tudta őt útjáról letéríteni. Pedig a balsors nagyon sokszor belészeretett. A mélyenérző emberi konoksága mindig továbblépésre késztette. Erre az utolsó lépésére azonban nem számítottunk. Karcsi, ez övön aluli ütés volt! Erre nem voltunk fölkészülve! Te elmentél, elmentél, hogy a helyeden keletkezett űrt a végtelenségig tágítsd, mi pedig itt maradtunk, hogy vacogjunk a gyászban, őrizzük az emberi szót, vigyázzuk az árván hagyott és általad mindenkinél jobban szeretett csallóközi búzamezőket. Te pedig kiülsz most az égi Parnasszusra, és remélem, onnan vigyázol miránk. Volt egy egyedi emberi értékmérőd. Akiket igaz barátodnak fogadtál, azokat magáztad, nekik a sógor megszólítás dukált. Most a sógorok nevében is búcsúzom tőled, jó társam, barátom! Ég veled, sugárzó szemed szelíd tekintete legyen mindig velünk! Zirig Árpád
