Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - Aich Péter: Csipkerózsika vára (novella)
Aich Péter figyelemre sem méltatva. — Velem jössz — fordult még a kislányhoz —, segítesz? A kislány tétován apja szemét kereste, s mikor azt olvasta ki belőle, hogy már lemondott a további ellenkezésről, és hogy ha már így alakult a helyzet, legalább némi segítséggel helyénvaló volna a meghívást kiérdemelni, elvonult az ifjú hölggyel. — Jó a sátorban aludni? — kérdezte a kislánytól, miközben kenyeret, sajtot, sonkát készítettek és tojást főztek. — Lágyan vagy keményen szereted? — kérdezte tovább. Mikor elkészültek, és látta, hogy a kislány a lágy tojást a hegyesebb végével lefelé teszi a tojástartóba, megkérdezte, miért fordítva teszi, hiszen úgy nem jól ül a tojás. — Azért — mondta a kislány —, mert a kerekebb végén van a légbuborék, ott könnyebb föltörni és lehámozni a tojás végét. — Értem — mondta komolyan az ifjú hölgy. — Ezt az apukádtól tanultad? — Igen. Mindig bosszankodik, ha a mama nem úgy teszi oda a tojást. — A mama biztosan csak viccel. — A mama sohasem viccel — mondta a kislány. — Te szeretsz viccelni? Az ebédlőben hatalmas asztal állt. Jé, itt húszán is elférnek, gondolta a kislány, ámbár csak ötnek volt terítve, egyenletes távolságban egymástól. Nagyon rendesen kell itt viselkedni, súgta valami a megilletődött kislánynak, nem lehet a papa tányérjára lopni azt, ami nem ízlik. A férfinak is föltűnt az udvarias hűvösség az étkezés körül. Senki sem vágott a másik szavába, készségesen nyújtogatták egymásnak a tálakat és a beszéd megritkult, szinte kizárólag az étkezés körül folyt a szó. Nagyon finom, ezt a harmadik szomszédtól vettük, mert a negyediknek éppen nem volt, ha esetleg átnyújthatná, természetesen, nagyon szívesen és ehhez hasonlók. Mielőtt ide átjöttek, éppen a mindenkori fejlődés rugóit elemezték, a szociális, intellektuális és gazdasági föltételek részarányát, de erről most egy szó sem esett. Tessék, vegyen nyugodtan, vagy esetleg ebből, ha jobban ízlik, egy kis kenyeret vagy zsemlét, köszönöm szépen, nagyon kedves, még egy korty vörösbort, uram? S aztán a vacsora után — hozza csak a poharát, megiszunk még egy csöppet — átmentek a fogadóterembe, ezúttal az ablak beugrójába, ahol az alkonyodó Nap kandikált be a vöröslő felhők mögül és több volt a fény, s folytatták a társadalmi elemzéseket. A Nap egyre izzóbb fénnyel árasztotta el a termet, a nyugati láthatáron csodálatos színjáték tobzódott, s az ifjú hölgy észrevette, hogy a férfi szeme gyakran téved a távolba. — Szeretünk itt ülni — váltott hirtelen témát — éppen ezért a látványért, amit ön is úgy megcsodál — mondta. — Föltéve, ha nincs beborulva — tette hozzá tárgyilagosan és minden romantika nélkül a fiatalabb úr. — Ez ma valóban rendkívüli naplemente — bővítette a témát az idősebb úr. — Egyébként zenét is ilyenkor szoktunk hallgatni, amit ma elmulasztottunk, mert annyira elmélyedtünk a fejtegetésekben. Föltennél valamit? — fordult az ifjú hölgyhöz.
