Irodalmi Szemle, 2002

2002/3 - Viera Švenková: Kábulat (elbeszélés)

Viera Švenková

érvényes, mert a nők is annyira kábultak itt, hogy maguktól bújnak az ágyadba, illetve a sátradba, s aztán az Istennek sem szabadulsz tőlük.

Kávét visz neki.

— Én nem rendeltem — mondja Jozef meglepetten.

— Grátisz. A vendégünk vagy — nevet Milcsa.

Minden élvezet nélkül három kortyra felhörpintette az egészet és a csészét fenékkel fölfelé az asztalra borította.

— Legalább megjósolod, mi vár rám elkerülhetetlenül — és nevetett. — Este táncolunk. Eljössz? — kapta derékon Miksát, magához vonta és megcsókolta. — Amikor idehoztak, megfogadtam, hogy csak akkor távozom innen, ha már táncolni is tudok. Már tudok. Mit szólsz hozzá?

Tréfásan eltolta magától:

— Aha, persze, úgy van.

Azon a kora tavaszi napon, amikor két mankón idebicegett, egész nap ivott és egész estén át ugyanazt a refrént énekelte: „Hová lettél, szép Szulikóm.. hová lettél, szép...”. Tízszer, százszor, vég nélkül ugyanazt, úgyhogy kibírhatatlan volt hallgatni. Kilökték a teraszra, de a kérdés vagy szemrehányás egyre követelődzőbben hangzott tovább: „Hová lettél, szép Szulikóm?” Végül eljött a záróra, s a részeg ott maradt a nyitott teraszon, dühösen ordítozva az éjszakába. Nemcsak a lábát gyógyította a súlyos baleset után, amely derékba törte ígéretes sportkarrierjét, hanem a lelkét is. A felesége, a csinos tornász, akire oly büszke volt, talált magának mást. Amíg Jozef a kórházakat meg a gyógyintézeteket járta, vigasztalást talált a körzeti orvos ölében. A válás után Jozef élete új értelmet kapott, neki is talpra kell állnia, fel kell kapaszkodnia a törtetők közé, le kell körözni azt a hitvány doktorocskát, aki a sok mellékesből villát épített és szívesen elfogadja a betegeitől a tojást, a kávét is. Jozef élete — az sokkal másabb lesz Majd ő megmutatja nekik. Majd seggre ülnek mind. Elalvás előtt ilyesmik jártak az eszében minden áldott este, majd az altató került sorra — a simogatás, a tapogatás és a szeretkezés.

Milcsa felemelte a csészét és figyelmesen vizsgálgatta a zacc rajzolatát.

— Mintha valami madarat látnék itt.

— Madarat? — vonta fel a szemöldökét Jozef.

— Olyan gólya formája van.

— Ne ijesztgess! — nézett rá rémülten.

— Vagy inkább sas! Nagy örömet hoz neked.

— Nekem? — kacagta el magát. — Méghogy örömet! Ez jó! Hát ez nagyszerű!

— Mintha el akarna repülni... Ez azt jelenti, hogy hosszú útra indulsz...

— Nahát, ezt eltaláltad! Eltaláltad, te boszorkány! Holnap elmegyek. Végleg. Este búcsúzásképp táncolni megyünk, jó?

A lány a vállát vonogatta, úgyis mindegy.

— Ma megpörgetlek — és felállt, kihúzta magát, s magához vonta a lányt. Az hozzásimult; ez az ölelés jelentette számára tavasz óta a legnagyobb boldogságot. — Búcsútánc — mondta, s megcsókolta, azzal ment a csónakhoz, ahol a többiek már vártak rá. Felbúgott a motor, Jozef még intett neki, aztán a csónak eltűnt az öbölben. A vízen mély barázdát hagyott maga után, kétoldalt egyre szélesedett, szétfolyt, majd elsimult. A víztükör sima lett.