Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A terep/munka kellemetlenségei
KÖNYVRŐL KÖNYVRE emeli New Hontot, a táj egy lelkiállapot, egy sajátos világlátás kifejezője lesz. Sőt: bizonyos értelemben a New Hont-i sajátos alkat a 20. századi kisember, kétdimenziós tömegember típusává minősül át (s ebben azonosul a minimalista regények anesztéziás, érzéstelenített szereplőivel), s ezáltal tágabb keretbe integrálódik. A regény szinte elviselhetetlen pesszimizmusát, nihilizmusát, sőt cinizmusát csak a sajátos grendeli irónia és humor képes oldani. Az skizofrén irónia működésének kitűnő példájára ad lehetőséget a magyar hadsereg páncélos alakulatainak bevonulása 1968 nyarán. Kálmán bácsi baljós előjelekkel néz a megszállás elé. Azt mérlegeli, mit fog kiáltani kivégzése előtt. A narrátor szövege Kálmán bácsi gondolatain keresztül destruálja a lehetőségeket. Első lehetőség az „Éljen a haza!” kiáltás lenne, ez működne is, bár nem eldöntött, melyik „haza” kerülhet szóba. „Éljen a szabadság!” - kivégzési közhely, semmitmondó. „Éljen New Hont!” egészséges lokálpatriotizmus, a haza és a szabadság egymás jelentését erősítené benne, de nevetséges. „Éljenek a magyarok!”: „ez a jelszó igencsak szíve és gusztusa szerint való lett volna Kálmán bácsinak — azért nem jöhetett szóba, mert így a hóhérait is megéljenezte volna.” (81.) A szemantikai kiterjesztés logikájának túlfutását demonstrálja ez az epizód, azt sugallva: az irónia és az abszurd jelentés már mindig sajátja a metafizikai fogalmaknak. A regény didaktikus-moralizáló („Nálunk, New Hontban nem teremnek hősök - mondta a szobrász.”(6l.) és ironikus-humoros rétege azonban sok esetben a szöveg esztétikai jelentésképzése ellen fordul. Néha indokolatlannak, erőltetettnek tűnnek a humorosnak szánt fordulatok (mint például a Poe hollójának szavait - „nevermore, nevermore” - motyogó néger turista vagy Borbála pökhöndi hagyományokhoz mereven ragaszkodó önérzetes magatartása Iván szerelmi ostromai idején), de zavaró számomra az Iván neve mellett folyton felbukkanó („hatalmas természetű”) jelző is. Nem tudom önmagam számára értelmezni Hegel- és Kant nevének felbukkanását sem a szövegben, azt, hogy mi indokolta a Hegel és Kant-idézetet Iván vagy Bárány Pista szájából. Talán Iván műveltségének illusztrálásához volt szükség Hegel nevére? A regényben Iván műveltsége nem szerepel témaként, Hegel még úgy se. Micsoda? - kérdezte az elképedt bazgornyás nő, s nagy szemeket meresztett.- Ezt Hegel mondta — mondta Iván mint Hegel újsütetű legjobb tanítványa.- Ki az a Hegel? - kérdezte Borbála. Iván előtt egy magas, síkos, mohos fal meredezett.” (76.) A részlet azt sugallja, a szerelmespárok megszokott társalgási témája lehet Hegel gondolatainak értelmezése. Különösen a regény zárlatát tönkretevő Kant-idézet sajnálatos. Bárány Pista megszólalása - „Tudom, öregem, egy dologban azért biztosan igaza volt Kantnak. Abban, hogy fölöttünk a csillagos ég. Még ezen a verőfényes tavaszi délelőttön is. Én már nem tudom becsapni magam.” (175.) - azt sugallja, mintha eddig a regényben valahol is szó esett volna Kantról, Kant nézeteiről. Nem így van, (számomra) Kant neve és gondolata teljesen inadekvát módon bukkan fel
