Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - KEGYELET - Kiss Péntek József: Hiány (Búcsúszó Dusza Istvánhoz)
KEGYELET HIÁNY Búcsúszó Dusza Istvánhoz Ugye Te is tudod, Pistám: szebben is lehetett volna. Kevesebb tüskével, sekélyebb árkokkal, több napvilággal, gyakoribb kézfogással? Ugye, neked is könnyebb lenne a másik oldal küszöbén a visszaintés, a visszapillantás ideátra? „Az évtizedes közös küzdelmek és szakmai barátság zálogaként szeretettel” — írtad ajánlásod kilencvenhárom április huszonnegyedikén a Nézőtéri napló című színházi írásaidat őrző kötetedbe. Együtt ültünk akkor Rimaszombatban a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny zsűrijében. Ha visszagondolok: egyetlen találkozásunk sem ért véget szakmai eszmecsere, parázs vita vagy mélységes egyetértés nélkül. Amilyen mélyen értetted a színházat, ezt az emberi lelket és tudátot borzoló-simító műfajt, ezt a pillanatban élő és meghaló művészetet: olyan mélyen gyűlölted és ostoroztad az általad felszínesnek ítéltet, a talmit. Valami különös előérzettel sejtetted meg a várható szellemi izgalmat kínáló előadást, és éreztél rá sokszor már jóval előtte arra, amikor egy-egy előadásnak se mélysége, se magassága nem volt; csak síkja. Felsejlenek bennem az átbeszélgetett délutánok emlékei, a Komáromi Városi Művelődési Központban, amikor riportkörúton járva meglátogattál az irodámban, a közös amatőrszínházi válogatások és zsűrizések, a Pódium Színházi Társaság vezetőségi megbeszélései. Megannyi félbeszakadt gondolat. Egy alkalommal Kazincbarcikára utaztunk a nemzetközi amatőrszínházi fesztiválra. Előtte megálltunk nálatok, Gömörhorkán. Édesanyád kórházban volt akkor. Üres volt a ház... Megpihentünk, s mentünk tovább a határ felé. A vámtiszt megkérdezte, hová lesz az út. Ettől nagyon begurultál. Azt mondtad: Európába! Kipakoltatták velünk a batyujainkat. Minden ruhadarabunkat átnéztek. Aztán mehettünk tovább Európába...? Érzékeny voltál. Sokszor túl érzékeny. Mi pedig bíráló, örök rendkereső epésségedre voltunk érzékenyek. Sokszor túlérzékenyek. Szélmalomharc lett volna az egész? Álomkergetés? Ködszurkálás? Vagy igazi küzdelem? Valós célokért? Maradandó értékekért? Te is tudtad, én is tudtam: a színház is az örökkévalósággal csatázik, az időtlenségnek dolgozik a múló időben. Holott maga a mű egy-két röpke óráig él: amíg az előadás rítusa tart. A többi csak lenyomat a térben és az időben. Emlék. Nem így az írott szó, amely generációkon át megmarad. Éppen ebben rejlik az írástudók felelőssége. Színházi írásaid, esztétikád, erkölcsöd és logikád prizmáján átszűrve őrzik színjátszásunk erényeit és hibáit — most már megmásítatlanul — mindörökké.
