Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - FÓRUM - Pomogáts Béla: A magyar nyelv a 21. században, Fábry Zoltán és a baloldaliság
Fábry/Kazinczy Napok — 2001 Az idegen szavak és kifejezések befogadására szükség van, de inkább csak akkor, ha valamely új fogalom, jelenség vagy eszköz megnevezésére nem áll rendelkezésünkre magyar szó, avagy ilyent nem tudunk némi nyelvújító leleménnyel létrehozni. Ezért kétségtelenül szükség lenne egy új nyelvújító mozgalomra, akárcsak Kazinczy idején. A nyelvújítás, mint nagyszabású kulturális kezdeményezés, mi több: mozgalom, mindig akkor válik időszerűvé, amikor a civilizációs fejlődés, a polgárosodás lendületet kap és előretör. így történt ez a 19. század első harmadában, Kazinczy Ferenc nyelvújító mozgalma idején, így történt a múlt század végén, amikor a Szarvas Gábor által alapított és szerkesztett Magyar Nyelvőr című folyóirat volt az anyanyelv védelméért folytatott szellemi erőfeszítések műhelye, és így történt ez a harmincas években is, amikor Kosztolányi Dezső lett a nyelvművelés apostola, következetes szorgalommal gyomlálva az élőbeszédből a felesleges idegen szavakat. De az utóbbi évtizedekben is folyt szívós és fáradhatatlan nyelvművelő munka a nagyszerű emléket hátrahagyó Lőrincze Lajos jóvoltából, aki évtizedeken át dolgozott azért, hogy a beszélt nyelv minél magyarosabb legyen. Ma is nyelvművelő mozgalomra volna szükség, minthogy az idegen szavak és kifejezések már-már elöntik nyelvünket, kivált az üzleti életben, a cégtáblákon, az utcai feliratokon, ugyanakkor a rádió, a televízió és a közélet (például a naponta közvetített országgyűlési beszédek és viták) maga is sokat ront a társadalom nyelvérzékén: nemcsak felesleges idegen szavakkal, hanem rossz mondatfűzéssel, helytelen hangsúlyozással is kártékony mintát teremtve, mint ahogy a helyes mintát valamikor a színházi beszéd teremtette meg. Ennek a nyelvújító mozgalomnak a létrehozását és magát a nyelv védelmét azonban nem lehet egy ún. „nyelvtörvényre” bízni kivált nem olyan rendőri eszközökkel fellépő „nyelvtörvényre”, amilyet északi szomszédaink parlamentje hozott. Egy ilyen nyelvtörvény ugyanis nem a nyelv tisztaságát védi, hanem az emberek zaklatásának antidemokratikus eszköze. A magyar nyelvet, mint legnagyobb nemzeti örökségünket és szellemi értékünket, valóban óvni és védeni kell. Ezt azonban nem büntető intézkedésekkel kell elérni, hanem részben a rendelkezésünkre álló nemrég megszavazott országgyűlési határozattal, amely a kereskedelmi feliratok magyarnyelvűségét kívánja meg, főként pedig egy olyan „nyelvújító” és nyelvszépítő mozgalommal, amely az iskoláktól a tudományos műhelyekig, az egyházaktól a közvélemény- és nyelvformáló médiumokig áthatja a társadalom egész életét. A második nagy kört, amelyben nyelvünk védelemre szorul, a kisebbségi létben élő, nagyjából három és fél millió Kárpát-medencei magyar alkotja. Közismert, hogy az ő anyanyelvi jogaik és nyelvhasználatuk ma is bizonytalan helyzetben van, és a föléjük növekvő államhatalom általában nem ismer el, vagy csak részlegesen ismeri el azokat az elemi emberi és közösségi jogokat, amelyek az anyanyelvi iskoláztatást, az anyanyelvi kultúra megtartását és fejlesztését, illetve az anyanyelvnek a közéletben (a közigazgatásban, a jogszolgáltatásban, a politikában) történő szabad használatát lehetővé teszik. Ezek a jogok az európai országok nagy részében: a nyugati világban ma már
