Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - MARGÓ - Koncsol László: Nagy János színházi domborművének avatása
Margó Kultúrpalota pompás kölcsönkönyvtárával, gimnáziumunkkal, a Jókai-szobor második fölavatására érkezett budapesti írókkal, Illyés Gyulával, Szabó Pállal, Urbán Ernővel és Veres Péterrel, a Dunával, a Vág-Dunával és a hadititok ködébe bugyolált, misztikus, csak a Nádorvonal egy-egy részletében megnyíló történelmi emlékkel, a várral, a megnyitó ünnepi szónokával, Egri Viktorral, amint színpadi beszéde közben a terem minden fénye kialszik, s a közönség nemzeti szabotázsról pusmog — mindezek a dolgok természete szerint felnőtt kori tudatunkat is alakították. Hogyan is ne, hiszen — kérem, ne vegyék ezt ünneprontásnak, szólnom kell róla, gondolnunk kell rá, így érthető igazán akkori örömünk — négy évvel korábban iskoláink sem voltak, könyvtárainkat zárva találtuk, nyelvünkért pofoztak és kopaszra nyírtak bennünket, s ma a búvárolható levéltári anyagokból már tudjuk, hogy az akkori csehszlovák hatalom szándéka szerint a szétszóratás és a beolvasztás végzete leselkedett ránk. Nem volt, még ma sincs minden rendben a házunk táján, minden öröklött és újabb keletű gondunkat talán csak az Európai Unió lesz képes megoldani, míg újabb problémákat szül nekünk, de az, hogy magyar drámaszínházunk nyílt, mégis hatalmas öröm volt számunkra. Emelkedésünk egyik első lépcsőfoka a semmiből, az üszkös romokból a megnyíló iskolák, az olyan-amilyen sajtó és könyvkiadás, a magyar rádióadások, a csecsemő korú irodalom, a Csemadok és a NÉPES mellett révkomáromi színházunk, a MATESZ volt. A társulat házról házra vándoroltj a túlzó nemzeti szlovák politika még a legutóbbi időkben is kikezdte, de úgy látszik, hogy ha bent erős lesz, belső kohéziója tovább erősödik, színvonalából nem enged, sőt, és erős védelmezők veszik gyűrűbe, semmi sem bírja létében veszélyeztetni. Jó, hogy immár jó harminc éve két színházunk is működik, de ahhoz, hogy az egész hosszan elnyúló dél-szlovákiai magyar sáv színházigényét kielégítsük és fejlesszük, s hogy színházi estek folyamatos élményével drámaírókat is neveljünk, klónoznunk kellene mind a kettőt, s akkor minden városkánkba jutna egy-egy belőlük. Pozsonyba is, ahol ritka vendég a magyar színház. Jól ismerjük a régi magyar színészek, társulatok és színpártolók erőfeszítéseit azért, hogy Komáromban publikumot toborozzanak, és színházat teremtsenek. Könyvek magukkal ragadó, könnyes-szép oldalai szólnak a XIX. század színész csodájának, Dérynének komáromi szerepléseiről s a többiekről, akik a város nyílt és zárt színpadain játszottak. Ez a sok felvonásos, száz és száz jelenetes drámai küzdelem, amely az állandó komáromi magyar színészetért, annak lehetőségeiért folyt, eleve méltóvá tette ezt a várost egy hivatásos magyar társulat s az őt befogadó, méltó méretű és felszereltségű, modern kőszínház kiépítésére. Örülünk, hogy ez a társulat és ez a ház, Thália istennő temploma él, hogy erősíti és dúsítja kultúránkat, hogy amiként illik hozzá, ötvenévesen is ifjú maradt, hogy sokan, akik születése körül bábáskodtak, még itt forgolódnak közöttünk, s hogy mindennek, ha távolról is, közel a hetvenhez még magunk is, akik a bemutatót, Urbán Ernő Tűzkeresztségét végigültük, szem- és fültanúi lehetünk, tanúságot tehetünk róla, első ötven évét lezárhatjuk, s újabb fél évszázadát megnyithatjuk. Külön örülhetünk annak, hogy egy kivételesen nagy tehetségű szobrász és személyében egy itt, Révkomáromban felnőtt és lélekben magát mindig
