Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - GÁL SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Fried István: A magyar és közép-európai polgár (esszé)
Fried István magyarországi szellemi és politikai élet visszásságait leplezte le, vitriolba mártott tollal. E felolvasásainak szövege túlnyomórészt mindmáig kiadatlan. Márai Sándor emigrációjában a kezdeti próbálkozások után minden kapcsolatot megszakított a magyar emigrációs körökkel (amelyek olykor egymással ellentétes politikai érdekeket képviseltek), és nem kevés gondot okozott számára magyarul írt műveinek kiadása. Jóllehet németül, spanyolul, franciául és olaszul meg-megjelentek művei, a kiadóktól nemigen sikerült a honoráriumot megkapnia, így egész emigrációját igen szűkös anyagi helyzete árnyékolta be; hangjátékait különféle nyelvű rádióadások (az Egyesült Államoktól Ausztráliáig) adták ugyan, de megélhetését e gyér honoráriumok mellett a Szabad Európa Rádió biztosította. Még akkor sem volt hajlandó magyarországi kulturális intézményekkel a kapcsolatot újra fölvenni, amikor az 1960-as esztendők végétől enyhült a diktatúra, az 1980-as években pedig a Rendszer fellazulása és erőtlensége nyilvánvalóvá vált, párhuzamosan a Gorbacsov megindította „glasznoszty”-tyal. Márai kikötötte, hogy amíg Magyarország területén egyetlen szovjet katona tartózkodik, s amíg ezek távozta után nem rendeznek nemzetközi ellenőrzés mellett szabad parlamenti választásokat, addig egyetlen sora magyarországi közléséhez, színdarabjai előadásához, rádiószerepléshez sem járul hozzá. Ez az erkölcsi magatartás mintegy a szellemi ellenállás szimbólumává avatta az írót, és a Nyugaton megjelentetett könyvek értékes csempészáruként, titokban és illegálisan kerengtek Magyarországon. Márai valójában tovább finomította emigrációjában a Magyarországon kidolgozott regényalakzatot; ha lehet, még inkább közelítette az esszéhez, „eszmeregényei” többnyire az ideológiai tézisek bukását voltak hivatva demonstrálni. A századfordulós személyiségválság elmélyülését konstatálta, az emigráns-sorsban mintegy személyiségfosztódást mutatott be. Magyarországon kéziratos másolatokban terjedt az 1950-es esztendők elején írt Halotti beszéd című verse, amely egyfelől rájátszik az első összefüggő magyar prózai nyelvemlékre (1200 körül keletkezett), valamint az elődként funkcionáló magyar költő, Kosztolányi Dezső azonos című versére. Míg a nyelvemlék és a Kosztolányi-vers a személyiség összetéveszthetetlen egyediségét, a személyre szóló kiválasztottságot hangsúlyozta, Márai a személyiségvesztést; a szubjektum megkülönböztető jeleként számon tartható névről lekopnak a mellékjelek, a szubjektum kulturális összetevői a semmibe hullnak, a szubjektum halála a deperszonifikációs aktusok során megy végbe. Ugyanebben az ihletkörben született meg a San Gennaro vére című, emigrációs regény, amely az öngyilkosságba (vagy véletlen halálba?) menekülő személyiséget mások, az élettárs, a gyóntató lelkész és a rendőrségi tisztviselő monológján keresztül láttatja, s a hármas elbeszélés a „másikról” (hasonlóképpen a már említett Béke Ithakában című regényhez) nemcsak a személyiség nyelvi rögzíthetetlenségé- ről árulkodik, hanem az európai kultúra újra-teremthetőségének esélytelenségéről is. Az emigráns a korszak jellegzetes alakja, a léttelenné és otthontalanná váló európai individuum figurája. Az értetlenül szemlélődő és töprengő rendőrségi tisztviselő kissé szomorúan állapítja meg, hogy a cseheknek, a magyaroknak, a románoknak, a szerbeknek, a horvátoknak nevében más-más mellékjelek találhatók, a hazátlanságon kívül nincsen más közös ismertetőjelük,
