Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (naplójegyzet)
Cselényi László: magyarságért van ez a nagy demokrácia, s aligha véletlen, hogy a választások előtti hadjáratban Meciar épp azt vetette a Magyar Koalíció szemére, hogy ugyan mit akarnak, hisz a délvidéken a legnagyobb a munkanélküliség, s mit tett az MKP ez ellen? Hogy van valami igazság e szemrehányásban, még inkább bizonyítja következő példánk. Az első utam Panyiton természetesen a temetőbe vezet. Közhely, de csak megismételni tudom, hogy az én számomra az ismerős falu nagyrésze már itt piheni örök nyugodalmát. Erről szóltam már másutt s szólok még bizonyosan, most mégis inkább valami másról akarok beszámolni. Megyek ugyanis a temető felé s nézem az út mellett elterülő földeket. Nagyföldnek hívják e határrészt a temetőtől egészen a vasútállomásig, s világéletemben úgy tudtam, hogy ez a legtermékenyebb föld nemcsak a panyiti határban, hanem a Sajóvölgynek egész e vidéki szakaszában. Igen, de mit termelnek e gazdag termőföldben ma — kérdezi a kíváncsi tekintet s közelebb hajol az anyaföldhöz. S nem akar hinni a szemének. Térdig-köldökig gaz, „burina”, ahogy a színmagyar ipolyvölgyiek mondják. Nem akarok hinni a szememnek. Biztosan valami tévedés az egész, ez a kis határrész valami oknál fogva megműveletlen maradt. A temető mögött folytatódik a termőföld, ott biztosan más kép fogad. Úgy, ahogy vagyok, lakodalmas cipőben, ruhában, nekivágok a határnak, legalább az Ondrej-pusztáig elmegyek, mindig is kedves „sétaterem” volt ez nekem, megnézem, mi most a helyzet. Hát megnézhettem! Kilométereken át alig tudok kikeveredni a gazból, már arra gondoltam, segítségért kiáltok, igen, de kinek? Hát mi történik itt, szentséges atyaúristen, amikor ilyen nagy a szegénység meg a munkanélküliség, itt meg a legtermőbb földeket hektárokon át gaz növi be? Nos, nem mintha valami eget verő újdonság lenne ez mifelénk, még számomra sem, aki pedig olyan keveset értek a mezőgazdasághoz. Emlékszem például, tavaly vagy tavalyelőtt, ugyancsak a sírokhoz jövet, hogy mutogatta a sógorom, aki mezőgazdasági szakember, végig a termékeny Mátyusföldet. Ugyanaz a kép, ami a Nagyföldön. Amikor pedig az országban drágaság és munkanélküliség tombol. Emlékszem, akkor megcsóváltam a fejemet, ahogy mások is, gondolom, s tovább robogtunk. De itt, Panyiton, nem tudtam s nem tudok tovább robogni. Kérdezem, mi történt, mi történik itt? Kiderült a következő: A panyiti (pontosabban a sajógömöri, melyhez Panyit is tartozott) szövetkezet feloszlott. Olyannyira, hogy ma senki sem tudja, kit illetnek a szövetkezet földjei. Én sem, persze, noha az első években — földbérlet címén — még küldözgettek egy-két száz koronát, aztán abbamaradt az egész. Feloszláskor állítólag, aki elérhető volt, aki kapja-marja alapon kapott még egy-két zsák búzát, egy-két malacot stb., a többiek semmit. Csak az adóhivatal fenyegetését, hogy miért nem fizettem az adót a földek után, s ha nem fizetek, fölakasztanak stb., ahogy ezt már megszokhattuk az újonnan divatba jött „demokratikus” intézményektől, melyekhez képest „az átkos” hivataljai elbújhattak. De most ne erről beszéljünk, hanem a Nagyföldről. Amit állítólag valami rozsnyói maffia privatizált (a területi átrendezéskor került ismét, hányadszor immár?) Panyit Rimaszombattól Rozsnyóhoz, ahogy Tornaija is Nagyrőcéhez, amitől nagyobb
